Nos, Bulgáriában több mint kihívás: vakmerőség dolga volt egyik-másik menyegzőn a talpalávaló. Todor Zsivkov uralma kezdetben a rockzenére szállt rá - előbb kiiktatni próbálta, majd nemzeti-népies-szocialista útra terelte -, aztán a kisebbségek muzsikáira; s amiként a törököket bolgár nevek felvételére kényszerítették, komoly retorzióval járt az is, ha nem bolgár, hanem török zenét játszottak-hallgattak az ünnepeiken.
Ivo Papasov trák földön, a török- görög határ közeli Kardzsaliban született 1952-ben, török származású roma zenészcsaládban. Kilencéves volt, amikor a harmonikáról a klarinétra váltott, és nagyjából húsz, amikor már Trakiya nevű zenekarához igazodott a bolgár menyegzői színtér. Ez egyfelől azt jelentette, hogy Ivo elfoglaltságához-szabadidejéhez időzítettek az egybekelő párok, másrészt pedig azt, hogy lényegében műfajt teremtett. Az ő példája nyomán ugyanis azt a fajta ifjúsági zenét kezdték menyegzőinek nevezni, amely hangszerelésében, repertoárjában és stílusában egyaránt eklektikus volt: a hagyományos hangszerek mellett befogadta a gitárokat, a szintetizátort és a dobszerelést, a menyegzők mellett bármiféle bulin hódított, és a népdalok mellett filmzenéket, dzsessz- és popslágereket is feldolgozott. Más kérdés, hogy a kelet-európai történelem beteges pikantériumából adódóan ez a lakodalmas muzsika "undergroundnak" számított, és hogy mivel járt, amikor a rendőrség lecsapott egy török identitású partira, arról hosszasan mesélhetnének Ivo letartóztatásai.
Ez a nyomás aztán oldódni kezdett a nyolcvanas évek közepén, de hogy Ivo karrierje magasabbra szárnyalt volna, nem mondható. És bár külön fejezet a szakirodalomban, ismertsége mindössze két angol kiadású lemezén, a ´89-es Orpheus Ascendingen és a két évvel későbbi Balkanologyn alapul.
Így aztán nem meglepő, hogy fellépését szolidabb érdeklődés övezte a PeCsában; hanem akik bíztak benne, lehidaltak biztosan. Ilyen jellegű muzsikát eddig legfeljebb a macedón Ferus Mustafovtól hallhattunk, de Ivo - bár Ferusnál szilárdabban kötődik a gyökereihez - nála magasabbra és nála mélyebbre jutott. Kvartettjének egyik-másik tagja ismerősnek tűnt a lemezeiről, így például a harmonikás Neshko Neshev, aki nem átallt egy egészen perverz piros villanyorgonán is játszani, és jelen volt Maria Karafezieve énekesnő, aki Ivo feleségeként állandó vendég és oszlopos tradíciófelelős az együttesben. De inkább hagynám a neveket, a dobosét úgysem sikerült kiderítenem. Pedig ő aztán...
De úgy, ahogy van, úgy, ahogy volt, ez egy rendkívüli zenekar. Másfél óra elegendőnek bizonyult, hogy csiki-csuki, a rusztikus népzenétől az elszabadult etnodzsesszig megnyíljon és beszippantson a Balkán, s hogy közben kiderüljék: a kavaltól a töröksípig aligha van fúvós hangszer, amely ne szólalna meg Ivo klarinétján.
Ez a legkevesebb: végre egy súlyos és szokatlan élmény.
Tessék megjegyezni a nevét, talán lesz még rá alkalom.
Marton László Távolodó
Petőfi Csarnok, június 2.
