"Új kor születik, melyben öröm lesz élni", jövendöli Galileo Galilei az ő kis haverjának, a tizenegy éves Andrea Sartinak, s tekintve, hogy 1609-et írnak, bizton tudjuk, a jóslat eleddig nem vált be. Bertolt Brecht Galilei élete című darabját Zsótér Sándor és Ambrus Mária körülkerítette sűrű, hatvanas évekbeli NDK-s feelinggel, s ez tovább árnyalja a fenti próféciát.Remélem, hogy a szegedi színház igazgatója szaporán veri a földhöz a hátsóját afeletti örömében, hogy Zsótér Sándor újabban évente tesz kitérőt arrafelé - tavaly Britten Szentivánéji álom című operáját, most meg a Brecht-művet vitte színre, ezt is, azt is kivételes formátumú előadásban; ilyen "kóbor lovagról" álmodhat minden színházvezető: nem fenyegeti a széket, viszont fényesíti a művészi glóriát, ami meg Szegedre ráfér, persze, mire nem.
Jó komor egy darab ez a Galilei élete; igaz, Brechtnek sem volt sok örömre oka, amikor írta, még a háború előtt, 1938-39-ben, emigrációban. Zsótér Sándor rendezése ellenben nem komor, viszont helyenként kifejezetten mulatságos.
Sivár szoba, zöld-kék falak (és az obligát neonok!), lakótelepi atmoszféra, kerekeken gördülő, rémséges kárpitozott sarokgarnitúra, hosszú íróasztal-féleség, nullára amortizálódott közeg. Benedek Mari jelmezei szélesebb idő- és színvilágot fednek: Caravaggiótól a széldzsekiig, lilától a mélykékig, selyemtől a bársonyig ötletes eklekticizmussal szórakoztatnak. Amiként Zsótér asszociációs-referenciális szabadossága is: a nyomorban megboldogult Orion televízió képernyője keretezi a látványt, melyben aztán persze felbukkannak az Orion űrhajó sorozat szkafanderes alakjai a villódzó puskájukkal, benéz az ablakon egy E. T., jönnek a tininindzsák, mindenki remekül hulahoppozik, a kis Andrea Sarti gördeszkán közlekedik, de ez már maga a sültnaturalizmus.
Galilei a kopernikuszi világkép bizonyításán munkálkodik, de közben - mintegy fizetéskiegészítésként - lenyúlja a hollandok távcsövét, és ennek az "ügyes biznisznek" a színpadi tálalása voltaképpen összefoglalja Zsótér rendezésének, mondhatni, interpretációjának lényegét. Galilei játékos, gyerekszellemű és -kíváncsiságú elme, akit nem elvek, még kevésbé forradalmi hevület és legkevésbé a tudományos megdicsőülés vágya mozgat. Király Levente falstaffi méretével, temperamentumával és szelídségével maga a megtestesült minimálhedonista, Sarti asszony második gyermeke, szeretetre méltó, krisztusi türelmű tudós.
Nem is akar ő az egyház ellen hadat viselni - még kevésbé a pápa és legkevésbé a hit ellen küzdeni. Csak egy narancson demonstrálni, hogyan is áll a helyzet a Földdel meg a Nappal - aztán jóízűen megenni a szemléltetőeszközt, hiszen
az egy narancs, semmi más
Ez a fapados következetesség a legveszélyesebb - tehát magától értetődő, hogy Galilei szembekerül az egész világgal. Az értelemben hisz, és azt tartja, hogy aki hazugságnak mondja az igazságot, az bűnöző.
Ez pedig örökzöld életveszély a máig kifundált rendszerek-világok legtöbbjében. Akkoriban az inkvizíció, ma ezernyi finomabb üldözöttség fenyegeti az ilyen Galilei-féle monomániás alakokat - ennyit egészen bizonyosan ment elébb a világ. És persze Galileivel is "lehet beszélni" - elég bemutatni a furmányos kínzóeszközöket, máris visszavonja a földforgást; és fölösleges lenne morális defektről beszélni - Brecht sem teszi -, hiszen, mint fentebb említettem, elvekről nincsen szó. A kíváncsiság meg a tudásvágy pedig nincsen köszönőviszonyban a morállal.
Ebből nemcsak árulás következik, hanem önzés is: Galilei egyetlen lánya - éppen, mert gyengéden szereti és tiszteli apját - áldozatul esik apja tudományos buzgóságának: egyedül marad. Bognár Gyöngyvér halk és finom játékában megmutatkozik egy szolidabb életcsőd, egy gazdag boldogtalanság. ´ aztán végképp nem ítél, csak szeret és elfogad.
Nem úgy, mint a tanítvány, a felnőtté és tudóssá lett Andrea Sarti, aki nem habozik felháborodni és számon kérni. Benne ugyanis egy világ - tán épp a kopernikuszi - készül összedőlni a mester árulása, megalkuvása miatt, mert nála az igazság megismerésének ambíciója már összekapcsolódik a megvédés, a kiállás ambíciójával, ilyenformán számára a tudomány és az igazság már elvi kérdés. Hogy sajnos vagy szerencsére, ebben Zsótér rendezése végképp nem foglal állást - szerencsére.
Brecht darabja, ahogy mondani szokás, színtiszta rizsa - emlékszem, amikor sok évvel ezelőtt Miskolcon még fél tizenkettőkor is mondta, csak mondta a szegény Blaskó Péter, fáradhatatlanul, merthogy ez a színtiszta rizsa olyan izgalmas, olyan telt és színes, hogy már magában is színház. Persze Zsótér nagyon ért hozzá, hogyan kell szinte észrevétlenül játszatni a szöveget; képeket rak elé meg mögé, miközben következetesen alulintonáltat a színészeivel. Király Levente tehát jobbára csak üldögél, esetleg szuszogva föltápászkodik, lép néhányat, de leginkább csak beszél, mintha egy szalonban tenné, ahol közben zajlik az élet és forog a Föld. Ez a csevegős minimálszínészet sokkal nehezebb, mint a tekerős spila - viszont sokkal hitelesebb is. Zsótér színészvezetését szokás dicsérni - van is miért.
A színészek imádják,
pedig van abban szelíd erőszak rengeteg, míg mindenkiből kibányássza a természetes színpadi létezés mélyen rejtőző formáit.
Nyilván ez is oka annak, hogy odalent a zsöllyében az a legerősebb hatás, hogy közünk van ahhoz, ami odafent történik. Ennek érdekében Ungár Juli - aki az előadás dramaturgja is - újrafordította Brecht darabját, majd nyilván közösen jól meg is húzták, beraktak néhány APEH-et, ÁNTSZ-t, ilyesmit, a tandrámásított véget elhagyták, a trombitaszót harangnak mondják. Csak azért soroltam ezt a néhány példát, nehogy azt higgye valaki: ez a színészileg igen egységes, alaposan végiggondolt, simán pergő előadás olyan nagyon egyszerű, mint a hatása.
A pécsi találkozón nem jutott díj neki. Pedig, pedig, sajna, sajna.
Csáki Judit
