Zene

...And You Will Know Us by the Trail Of Dead: Source Tags & Codes

Az egyik zenehallgatói stratégia, a "hangulatváltoztató típusú" azt mondja: "Tegyünk be valami jó kis pörgőset, vidámat, hátha attól jobb lesz a kedvem." A másik talán önállóbb alkatot kíván, megszondázza a hangulatát, majd ehhez választ zenét. És ha a zenék oldaláról nézzük, az a legjobb muzsika, amelyik képes hatni lelkiállapotunkra, de ha kell, plasztikusan illeszkedik a pillanatnyi hangulathoz is.

Aszerző, aki az elmúlt két és fél évtizedben lírikusként vált a legjobbak egyikévé, most egy regényt adott közre. Méghozzá nem is akármilyet: sűrűt, erőteljeset, szenvedélyeset. Olyan munkát, amely (ellentétben a lírikusok által írt prózai művek jelentős részével) egyéb értékei mellett a kompozíció átgondoltságával is kitűnik. Más szóval: Rakovszky Zsuzsáról, a szemléletesség és a szemlélődés szelíden (olykor nem is szelíden) radikális költőjéről egyszerre csak kiderül, hogy a nagyívű epikai konstrukcióhoz is jó érzéke van.

A tavasszal nálunk is járt, s ez alkalommal sűrű laudációban részesült Lawrence Norfolk kétségtelenül termékeny szerző: egy szűk évtized alatt három terjedelmes és nem utolsósorban módfelett sikeres regényt publikált.

Az iráni film mestere ezúttal biztos kasszára játszott. Gyerekszereplőkre épített filmjében egyetlen olyan poént vagy fordulatot sem hagyott ki, amelyekkel mintái, az európai, főleg olasz neorealisták érzékeltették az eltűnőben levő alsó középosztály frusztrált mindennapjait.

Egyre masszívabb meggyőződésemmé válik, hogy az igazán kíméletlen zenét játszó, s magukat a színpadon nekibőszült vadaknak mutató zenészek jó része "civilben" kimondottan visszafogott csávó. Itt van mindjárt a Slayer. Úgy érkezem a Petőfi Csarnokhoz, mint aki felkészült a legrosszabbra is, ott viszont vasárnapi idill fogad: Kerry King egy sarokban a laptopot masszírozza, Tom Araya mobilon suttogja haza anyunak a nevelési instrukciókat, a turnébuszon pedig egy rendkívül kedves Jeff Hanneman fogad.

Ne tessenek megijedni az első blikkre túl töménynek tetsző előadói névtől: a rohadtul bugygyant, zajos funkot ígérő álnév az Oliver Bondzio-Ramon Zenker duót takarja, akik pályafutásuk korábbi szakaszában még Hardfloor néven bomlasztották destruktív nihilizmusra és hajnalig tartó szeletelésre amúgy is hajlamos közönségüket. Mesterségük címere a savdoboz, az emblematikus savas puttyogás ott figyel a Hardfloor fiúk New Order (Blue Monday) és Mory Kante (Yeke Yeke) remixeiben, meg az olyan alapvető partislágerekben, mint a Mahoganny Roots című afro-acid őrület. Nos, Bondzio és Zenker urak idővel lassítottak a tempón, előkerültek a tört ütemek meg egy új név (még egyszer azért nem írnám le), s mostanra már a második nagylemeznél tartanak. A Take Off Da Hot Sweater című új darab például ideális frissítő kánikulai körülmények esetére: downtempo hangulat, funkos lüktetés, dzsesszes futamok (hangminták), zsíros hiphop ütemek, miközben az ember nehezen tudja elhessegetni magától a gondolatot, hogy éppen egy sürgősen elkészítendő mozidarab zenéjét hallja - hogy mást ne mondjunk, az ironikus számcímeiben (Socks And Strings And SP12, Isolated Activewear stb.) a fogyasztói kultúrára reflektáló zeneanyag perfekt aláfestő muzsika lehetne egy alapvetően a plázák élővilágát prezentáló, TIT-jellegű, Spektrum tévés hangulatú akciófilmhez. Azért a dologhoz hozzátartozik az is, hogy a két gonosz német munkáiból valami egészen elementáris vidámság árad, s erre mintegy rájátszva előkerülnek gyermekkorunk kedvenc filmjeinek tipikus hangjai is: utoljára tán Bagaméri és Lópici Gáspár kalandjait kísérte ennyi elmebeteg analóg szintihang, továbbá ilyen lehetett volna a Kukori és Kotkoda, ha kicsit forróbb és keményebb alapokat nyomnak hőseink sütni való végtagjai alá. Az alacsony pH-jú körülményekhez szokott két imposztor persze képtelen végleg leállni: az alapvetően életvidám és határozottan szervesnek tűnő zene szövetét folyton áttöri a savas vartyogás - a német testvérek ilyenkor egy drótokból varrt másik világ 303-as basslinerre írt himnuszát játsszák nekünk, mintegy jelezvén: a végén úgyis a porszívók és a mikrosütők fognak triumfálni halhatatlan lelkünk fölött.

Adzsessz eredendően fekete találmány, és erősen kötődik a fekete bőrszínhez. Ehhez képest az a legújabb trend, hogy számos európai zenész, illetve zenekar küzdi föl magát az élvonalba. Dánok, franciák, németek, olaszok. Erik Truffaznak, a francia trombitásnak a lemezeit az egyik legpatinásabb amerikai lemezcég, a Blue Note adja ki.

Abból az iszonyú mennyiségű könyvből, amely Amerikában a Monicagate-ről megjelent, az Európa könyvkiadó Joe Eszterhas két évvel ezelőtti utánlövését választotta ki a magyar olvasóközönség tudásszomjának csillapítására. Nem nehéz kitalálni, miért.

Newton az egyik utolsó képviselője a 20. századi vizuális művészet elektronika előtti korszakának, annak a látás- és gondolkodásmódnak, mely a látvány fölhabzásának még eredeti, módosítatlan és közvetítetlen, tehát direkt formájának hitelét elhitte, aki még annak hitt, amit látott, s ezt - elképesztő hitető erővel - bele tudta "applikálni" a néző szemébe is. A nyolcvankét éves, német-ausztrál-amerikai-francia fényképész 1938 óta tartó "hosszú futásával" etalont teremtett a divatfotózásban, pontosabban ívet húzott az alkalmazott és az autonóm fotográfia közé, ahogy - mint azt három évvel ezelőtt Párizsban a feleségével közösen rendezett hatalmas kiállítás illusztrálta - ennél jóval tovább is ment: sármos öniróniával és rosszcsontoskodó nemtörődömséggel mélyre nyúlt, egészen a pocket-gépek intim "szűklátókörűségéig", és beleoldotta a jeges profizmust a lazán linkelő álamatörizmusba. Az eredmény - mint a ludwigbeli tárlat is igazolja - pompás: elképesztő testű, szigorú dominák (Istenem, ha Bruno Schulz csak egygyel is találkozhatott volna!) tesznek-vesznek, halnak, hánynak rekedtes bűnöktől terhes gardróbokban, mosdókban vagy lassan száradó lepedőkön; geometrikusan dekoratív manökenek ájulnak a néző elé rejtélyesen intim, be- és megrendezett rendetlenségben, az üres-tele dialektikáját monoton mosollyal parodizáló Newton utasításai szerint.

Aszappanoperák szerelemképén edződött tévénézők számára valószínűleg a reveláció erejével hathat a tény, ha egy film férfi főhőse nem Carmelitával, a szép virágáruslánnyal, netán Fernanda Mirinda Toresszel, a szupermodellel esik szerelembe, hanem egy plasztiknő iránt lobban lángra, bárminő is e guminő. Vénusz útjai azonban kifürkészhetetlenek, legalábbis Zsigmond Dezső Bizarr románc című új filmjében, melyben a falu félnótása, Józsi (Szarvas József) posztmodern szerelmi tragédia részesévé válik, annak minden fájdalmas és élvezetes, reményteli és kiábrándult stációjával egyetemben. Próbálkozik ő a disznókkal meg a tehenekkel is, de igazán a helység szőke boltos kisasszonya kelti fel az érdeklődését, aki előtt igazi modellkarrier áll: róla mintázza a falu határában üzemelő gumigyár legújabb felfújható prototípusát. Józsi a "ha ló nincs, szamár is kincs" alapigazságából kiindulva beéri a plasztikbabával, őt azonban megbecsüli, öltözteti, mindenhová magával cipeli, tisztességes szándékait bizonyítandó az első közös éjszaka után még a falu plébánosától is áldást kér a frigyre.

Még jóformán egyetlen szó sem hangzik el, máris megölnek egy szolgát. "A szép Verona tárul itt elénkÉ" Valóban. Koltai M. Gábor szerint nem az emlékművé tömbösödött szerelmi történet Shakespeare Romeo és Júlia című drámájának centruma, alfája, ómegája. Hanem a nagyon csúnya Verona, amelynek ráadásul határozottan "Weimar-stichje" van.

Pusztán azért, mert egy-két évtizedig a hullámvölgyet járja, egy jelentős művészt nem tanácsos "leírni". Carlos Santana jó húsz évvel ezelőtt, a Moonflower és a Zebop! albumok magasságában könyvelhette el utolsó előtti emlékezetes dobásait, aztán elég ritkán került szóba. Legfeljebb ha erre járt, s megesett, hogy akkor is gúnyos éllel - mintha máshol már nem kellene egy ilyen veterán. Pedig Carlos folyamatosan dolgozott, vagyis, ha úgy tetszik, nem olyan döbbenetes csoda, hogy az 1999-es Supernaturallal minden idők egyik legsikeresebb - húszmillió vevőt és kilenc Grammyt látott - albumát követte el. Mindazonáltal hiba volna a művészetét ezzel a latin poplemezzel azonosítani, amiként a Kisstadionban is egy harmincöt éves életmű - keleti kiruccanásokkal és dzseszszel átszőtt - metszete került terítékre.

"Minden, ami jó a világban van / Elfér egy gyűszűben / És még mindig marad benne hely kettőnknek / Ha egy dolgot el lehet mondani / Az emberiségről, az az / Hogy, nincs benne semmi emberséges..." - mondhatná Woyzeck, mondja Tom Waits. Akit érdekel kettejük találkozása, olvassa ezt tovább - vagy ne is, inkább induljon, és vegye meg a Blood Moneyt.