Nincs mese, meg kell tanulni angolul ahhoz, hogy az ember ne csak bambán memorizálja a refrénjeit ennek az egyszerű ritmusra és hatásos, de szintén nem túlbonyolított hangszerelésre épített, szenvedélyes szövegáradatnak, különben halvány sejtelmünk sem lesz arról, hogy mitől lett ebből a hidrogénezett hajú kölyökből az, aki. A maga részéről Eminem (és kiadója) segíti a nyelvleckét, a legutolsó fuck you!-ig ott sorjáznak a szövegek a füzetkében. Így sem könnyű követni, de kizárólag hallás után kifejezetten nehéz. Ám ha az ember veszi a fáradságot, akkor kénytelen arra kilyukadni, hogy a pasas (vagy akit alakít) talán közveszélyes idióta, de mocskos szájával és a korábbiaktól eltérően e lemezre nem jellemző homofób megnyilvánulásaival együtt is nagyon tehetséges. És persze semmiképp nem kiskorúaknak való, ő maga is kimondja, nem engedné, hogy a kislánya ezt hallgassa. (Na melyik számban? Épp abban, amelyiknek a refrénjében Hailie oly ennivalóan mondja: "Asszem, a papám megőrült.") Leginkább önmagáról dumál, de közben kívülről is látja és láttatja saját magát meg a bizniszt, amiben működik, s a hatást, amit a fehér Amerikára gyakorol. És persze nincs híján ravaszságnak (vagy jó ügyvédi tanácsoknak) sem, erre utal az, ahogy egy-egy sorral relativizálja, idézőjelbe teszi mindazt, amiről előtte perceken át gyújtó hangon szövegelt. Vedd komolyan, ha akarod, de nem feltétlenül szükséges. Duplafenekű bőröndben hordja a holmiját, és minőségi árut kínál. Lehet azonosulni vele, lehet undorodni tőle, sőt akár tisztelni is azért, ahogy önmagát direktbe vagy önironikusan, de kiteszi a placcra. Ultra egotrip.
Sz. T.
Interscope/Aftermath/UMG, 2002
