Mostantól nem mondhatjuk, hogy nem tudunk róla.
H
"A kéjekben fuldokló éjszakákhoz, hívatlan résztvevőként, hozzátartoztak a tetvek minden nemű és rendű fajai, amelyek kijárták a kereszteződés magasiskoláit. A törekké tiport alomszalmában és a boglyas hajfürtökben a paraziták tökéletes gyűjteményét lehetett volna összeszedni. (...)
A telepnek majdnem minden lakója bőrbetegségtől szenvedett; rühtől és sömörtől. Mindkettőre húgyot, pipamocskot és ablakizzadságot használtak. A gyerekek arcát és felsőtestét tenyérnyi gombafoltok éktelenítették. Bár a pipaszárból kiszedett kenőcsszerű nikotinos szutyok elég hatásosnak látszott, de hol volt annyi pipa. Kétségbeejtően terjedt, az állandó testközelség vezetője volt a fertőzésnek."
Részlet Lakatos Menyhért regényéből, a Füstös képekből. Noha a leírás háború előtti állapotot ábrázol, minden fejlődés ellenére sem valószínű, hogy teljesen aktualitását vesztette volna a könyv megjelenése idejére, 1975-re. Igaz, az RSK kötetében megszólaló romák az 1940-es, 50-es és 60-as évekből számolnak be a legdurvább kényszerfürdetésekről és fertőtlenítésekről, s a legjellemzőbb dokumentumok is ezekből az évtizedekből valók, ám akad egy 1982-es Köjál-jelentés is: e szerint a Pest megye 77 telepén (nyilván: cigánytelepén) élő 29 057 megvizsgált személyből 346-ot találtak tetvesnek, mégis 1313-at tetvetlenítettek, míg a nem telepeken élő 21 707 személy között 629 tetves akadt, és 822-t tetvetlenítettek.
H
Ha csak nagyjából is pontosak e számok, több mindenre utalnak. Egyrészt arra, hogy még húsz évvel ezelőtt is jóval több embert vontak hatósági intézkedés alá, mint amennyit a tényleges állapotuk alapján kellett volna - el lehet képzelni, mi mehetett régebben. Másrészt arra, hogy sem a putriélet nem jár feltétlenül tetvesedéssel, sem a telep elhagyása nem hozza magával automatikusan a tisztaságot, ám a hivatalos közeg nem differenciál, hanem reflexből dolgozik. Harmadsorban pedig arra, hogy hazánknak még nem is a legfejletlenebb, legeldugottabb zugában, hanem az ország közepén is mennyi település vagy környék lehetett híján a legelemibb komfortnak, a hideg-meleg folyóvíznek, a csatornázásnak - nem ismerek adatot, e kiállítás és könyv sem közöl ilyet, de tudható: ma is rengetegen élnek hasonló körülmények között, s közöttük a legtöbben romák. Ha nem volnának olyan experimentálisak a felvételek, a kiállításon akár a Paramicha barlanglakóit is megmutathatnák, pedig Szederkényi Júlia filmje a 90-es évek elején készült.
H
"Hajnal háromkor körbefogták a telepet a rendőrök. Végigállták az utcát egészen a temetőig. Úgyhogy senki nem tudott elmenni. A sok emberek mentek volna dolgozni, de visszahozták őket. (...) Szerintem azért csinálták, hogy szégyent csináljanak belőlünk. Magyarok is laktak az utcában, de csak a cigányokat vitték el. A rendőrök meg nem hátulról vittek a temető felől, hanem elölről körbe, hogy lássanak minket. Volt, aki sajnált bennünket, de volt, aki nevetett. Röhögtek." Részlet egy Mari néniként jelzett cigányasszony beszámolójából, a 60-as évekből. Ne gondolják, hogy nem valós személy, az RSK nem engedhetne meg magának ilyen csalást, különben is sokan teljes nevükkel vállalták a kettős szégyenre való emlékezést: csúfság ez azoknak, akik elszenvedték a kényszermosdatást, akár valóban tetvesek voltak, akár nem, és gyalázat azoktól, akiknek az volt a természetes, hogy ezt így szervezzék meg.
H
Az a lehangoló ebben, hogy a jó szándékú kivételek ellenére (ezekre is mutat példát a könyv) a világháború után fokozatosan jobb módra vergődött többségi társadalom - előítéletei, ismeret-, empátia- és fantáziahiánya miatt - képtelen volt megtalálni a tetű- és budikérdés emberséges és hatékony megoldását. Így lett a szappanból szégyen, a megelőzésből megalázás.
Szőnyei Tamás
Kényszermosdatások a cigánytelepeken: Roma Sajtóközpont Könyvek, 2002, 148 oldal;
Kényszermosdatások Magyarországon (1940- 1985); Centrális Galéria, nyitva július 14-ig
