"Verseimmel mindig szemben úszom az árral, / semmi küldetéstudat, útmutatás, lángolás, / vagy posztmodern mutatvány, viccesség, csavar, / földhözragadt, komor vagyok és érzelmes, / és folyton panaszkodom, / eszközeim pedig költőietlenek, / ha vannak egyáltalán eszközeim, / kritikusaim nem tudnak velem igazán mit kezdeni, / olvasóimhoz nem jutok el" - mondja meg őszintén az új kötetben Oravecz Imre (Irodalom). Én meg azt mondom, hogy igen: a két utolsó sort leszámítva körülbelül így fest a dolog. Bármilyen flottul is passzolna azonban az új költői korszak egylényegű, zárt énképéhez a meg nem értettség sérelemmítosza, ez sajnálatos módon tényszerűen nem igaz. Nem csak azért, mert az életműről kisebb könyvtárnyi tanulmány, kritikai elemzés, valamint egy kiváló monográfia született, hanem mert a szerző - legalábbis a Halászóember óta - olyan széles olvasói körben tekinthető népszerűnek, amilyenről

"Verseimmel mindig szemben úszom az árral, / semmi küldetéstudat, útmutatás, lángolás, / vagy posztmodern mutatvány, viccesség, csavar, / földhözragadt, komor vagyok és érzelmes, / és folyton panaszkodom, / eszközeim pedig költőietlenek, / ha vannak egyáltalán eszközeim, / kritikusaim nem tudnak velem igazán mit kezdeni, / olvasóimhoz nem jutok el" - mondja meg őszintén az új kötetben Oravecz Imre (Irodalom). Én meg azt mondom, hogy igen: a két utolsó sort leszámítva körülbelül így fest a dolog. Bármilyen flottul is passzolna azonban az új költői korszak egylényegű, zárt énképéhez a meg nem értettség sérelemmítosza, ez sajnálatos módon tényszerűen nem igaz. Nem csak azért, mert az életműről kisebb könyvtárnyi tanulmány, kritikai elemzés, valamint egy kiváló monográfia született, hanem mert a szerző - legalábbis a Halászóember óta - olyan széles olvasói körben tekinthető népszerűnek, amilyenről

többnyire csak álmodhat

a kortárs magyar líra élvonala. Ettől még érezheti úgy egy költő persze, hogy nem érti meg senki ("igazán"), meg hogy nem jut el az olvasókhoz - ki tilthatná meg neki -, csakhogy ez a (szerencsére töredékben maradó, ki nem fejtett) szólam az új kötetnek éppen azt az egyensúlyát veszélyezteti, amit a versek egyébiránt az "öregkori", kevéssé reflektált önvallomás, valamint a komor tónusokkal, kopár díszletek közt kiteljesedő létöszszegző líra határain nagyon szépen, meggyőzően fenntartanak.

A megfelelő nap költői módszerét az az önfegyelem teszi a mai magyar líra mezőnyében egyedülállóvá, amely révén Oravecz az életutat áttekintő, retrospektív, búcsúzó és számot vető verseinek csak a vázát írja meg. A kötet domináns természeti motivikájához kapcsolódva azt mondhatnánk, hogy ez a verstípus a lombjavesztett téli fához hasonlatos, melynek csupasz ágai őrzik ugyan a lombkorona emlékét a szürke ég alatt, de nem akarják annak egykori látványát telt hangzatokkal, siránkozva felidézni, lamentálva átörökíteni. Az igen rövid - gyakran két-három soros - költemények túl vannak már ezen. Az uralkodó beszédmódot a tárgyilagos, tényszerű közlések visszatekintő, elősoroló s a jelenbeli állapotot rögzítő retorikája határozza meg. Ez a leíró, eszköztelen, prózai intonáció akként tartja kordában az önsajnálat felhangjait, hogy a versvilág intenzív érzelmi teltségét a tárgyszerű, redukált, a tényekre szorítkozó versbeszéd feszes nyelvi logikája alá rendeli. Ily módon a nosztalgia, a múlt, a fiatalság sóvárgó megidézése, a jelen idejű, vigasztalan állapotrajzok sora, s a jövő halálfélelemben testet öltő távlata a kifejezés vázaira csupaszított nyelvi evidenciák szűrőjén és kontrollján át lesz alig fokozható tömörséggel érzékeltethető.

Istenkísértő vállalkozás

Ez az axiomatikus versnyelv ugyanis jellegénél fogva minduntalan a létező, az elképzelhető, a művészileg leírható legnagyobb közhelyek közelében mozog, a legbanálisabb érzéseket, fájdalmakat, élettényeket súrolja és mozgósítja folyamatosan, ám a hozzá rendelt részletező, neoprimitív, hiperrealista verstechnika lényegre szorítkozó pontossága, következetessége a kísérletet adekváttá, megalapozottá, messzemenően hitelessé teszi. Oravecz nem csinál mást, mint hatciklusnyi variánsban járja körül azt az élményt, amely a fiával eltöltött szenteste nyomán lett visszavonhatatlanul megfogalmazható: "végérvényesen elmúlt valami" (Karácsonyfa). A kötet versanyaga ezen a nyomvonalon haladván az elmúlt dolgok, élettények számbavételére szorítkozik. A veszteséglajstrom terjedelmes és kimeríthetetlen. A Szajla-versek jól ismert irányultságának, motívumkészletének alapján a falu, a hajdani ház, kert pusztulása, a szülők, rokonok elvesztése, az archaikus szokások, a hagyományok kiüresedése éppúgy beletartozik, mint - teszem azt - egyes környékbeli madárfajok kipusztulása vagy a nyelvvesztés, az elnémulás távlata (Hallgatásod beszéde, Nyelv, Még egyszer a hallgatásról) - indokolván mintegy a versek jellegzetes, redukált poétikai szerkezetét. Az új könyv perspektívájában azonban mindezt felülírja a közelítő személyes vég szólama. Oravecz lírája tematikai értelemben talán épp ezen a ponton lép túl a legnyomatékosabban az eddigieken. A megfelelő nap anyaga ugyanis a legkevésbé sem azon az ösvényen halad, amit az Ejtendő én című, egyik első darab kívánalomként megfogalmazott: "Fordulj el magadtól mint unt, csikorgó szerkezettől." Nem, noha a kidolgozott verstechnika távolító, epizáló, tablószerű, rögzítő tárgyilagossága mindent megtesz annak érdekében, hogy a vallomás, a hanghordozás nehogy reflektálatlan legyen. Ebbéli szándékában a költő gyakorta él avval a szélsőséges megoldással, hogy a versek szerkezetét a legfontosabbnak tartott, végső tényeket összegző felsorolás kijelentés-egységeire építi rá, ám ezek a konklúzióval záródó hosszabb versek sem akarják (vagy tudják) elkerülni azt, hogy a versbeli beszélő és a vallomástevő én mindvégig megfeleltethető legyen (Örömóda, Kívánságlista, Még, A halott tájékoztatja az élőket, Öregedő férfi ifjú hitveséhez, Jelentés a boldogság állásáról). Az Oravecz-líra újabb szakaszának hatása épp e termékeny kettősségben, feszültségben lehet megragadható - abban, ahogy a megrendültség lírai hitele, személyes érintettsége, s a rögzítés leíró, tárgyilagos pontossága új,

hasonlíthatatlan verstípust teremt

Így lesz A megfelelő nap újra csak egy rendkívül izgalmas, felkavaró Oravecz-verskötet - mint mindegyik a Héj óta, gyakorlatilag -, mely ismételten, sokadszor is átértékeli azt, amit a kortárs vers érvényességéről, aktuális lehetőségeiről jelen állás szerint bármelyikünk gondolni vélt. Határokat feszeget és lép át radikális, öntörvényű módon: csak a legnagyobbak engedhetik meg maguknak, hogy eddig merészkedjenek. Oravecz arról ír, amihez már nincs mit hozzáfűzni; onnan beszél, ahol már a végső lényegükre egyszerűsödnek a dolgok, ahol "az ember magára marad az életével" (Csendélet). Ahol "már csak elkerülhetetlen, szükségszerű örömök" (Örömóda) éltetik, míg eljön a pillanat, amikor ennek is vége szakad: "Csak átnyomnak egy vékony, fényes csövön, / a létből a nemlétbe, / durván / és veszteségmentesen" (Halál). Ja, ennyi ez.

Keresztury Tibor

Jelenkor Kiadó, 2002; 236 oldal, 1500 Ft