Pusztán azért, mert egy-két évtizedig a hullámvölgyet járja, egy jelentős művészt nem tanácsos "leírni". Carlos Santana jó húsz évvel ezelőtt, a Moonflower és a Zebop! albumok magasságában könyvelhette el utolsó előtti emlékezetes dobásait, aztán elég ritkán került szóba. Legfeljebb ha erre járt, s megesett, hogy akkor is gúnyos éllel - mintha máshol már nem kellene egy ilyen veterán. Pedig Carlos folyamatosan dolgozott, vagyis, ha úgy tetszik, nem olyan döbbenetes csoda, hogy az 1999-es Supernaturallal minden idők egyik legsikeresebb - húszmillió vevőt és kilenc Grammyt látott - albumát követte el. Mindazonáltal hiba volna a művészetét ezzel a latin poplemezzel azonosítani, amiként a Kisstadionban is egy harmincöt éves életmű - keleti kiruccanásokkal és dzseszszel átszőtt - metszete került terítékre.

Pusztán azért, mert egy-két évtizedig a hullámvölgyet járja, egy jelentős művészt nem tanácsos "leírni". Carlos Santana jó húsz évvel ezelőtt, a Moonflower és a Zebop! albumok magasságában könyvelhette el utolsó előtti emlékezetes dobásait, aztán elég ritkán került szóba. Legfeljebb ha erre járt, s megesett, hogy akkor is gúnyos éllel - mintha máshol már nem kellene egy ilyen veterán. Pedig Carlos folyamatosan dolgozott, vagyis, ha úgy tetszik, nem olyan döbbenetes csoda, hogy az 1999-es Supernaturallal minden idők egyik legsikeresebb - húszmillió vevőt és kilenc Grammyt látott - albumát követte el. Mindazonáltal hiba volna a művészetét ezzel a latin poplemezzel azonosítani, amiként a Kisstadionban is egy harmincöt éves életmű - keleti kiruccanásokkal és dzseszszel átszőtt - metszete került terítékre.

H

Carlos Santana (1947, Mexikó) nyolcévesen váltott a hegedűről gitárra, de egyszersmind a kakasviadalokban és piás bunyókban megtestesülő helyi folklórtól is besokallt. Elhagyta otthonát, és végzett tanulmányaival, Tijuana mulatóiban kezdett játszani. Tizenegy éves volt ekkor.

Azokban az időkben már az amerikai blues bűvöletében muzsikált, így igazán kapóra jött, hogy a családjával San Franciscóba költözhetett. Hamarosan megalakította első zenekarát, a Santana Blues Bandet, csakhogy kitűnt, hogy míg a fekete közönség táncol a fekete bluesra, a fehér közönség nem táncol a fehérre. Ennek kiküszöbölésére turbózta fel latin-amerikai ütősökkel a csapatot, minek következtében az teljesen elkülönült a pszichedélikus rock és a fehér blues képviselőitől. Új stílus született. És akik ´69-ben Woodstockban jártak, vagy megvették a fesztiválról megemlékező lemezt, arra is felfigyelhettek, hogy miként a zenekar, Santana gitárja is összetéveszthetetlenül szól.

Az első három Santana-album a latin rock jegyében robbant 1969 és 1971 között; a háromszorosan platina Abraxas azóta is kimozdíthatatlan a rocktörténet klasszikusai közül. Utána azonban Carlos kissé letért a maga kreálta útról, és egyrészt a dzsesszzenészek, másrészt - mentális gondjai megoldásának reményében - a keleti guruk kapcsolatát kereste. Ennek eredményeként született meg a John McLaughlinnal közös Love, Devotion and Surrender album, melynek borítóján McLaughlin és a Devadip - nagyjából a "Legfőbb hatalom lámpásának fénye" jelentésű - nevet felvett Santana látható, útmutatójuk, Sri Chinmay társaságában.

Innentől lényegében két lábon araszolt Carlos munkássága. A rajongók igényével kompatibilisebb Santana koncert- és stúdiólemezek sorának folyamatos bővítése mellett kísérletezőbb kedvű szólóanyagokba (Oneness/Silver Dreams - Golden Reality) feledkezett, illetve John Coltrane özvegyével, Alice-szel (Illuminations), majd Herbie Hancock, Wayne Shorter és Ron Carter társaságában készített dzsesszlemezeket (The Swing Of Delight). S ha csak egyetlen koncertre is, de ´87-ben Miles Davisszel is összeállt.

H

Ezzel a rövid életrajzi futammal korántsem a kedves olvasók lexikális tűrőképességét igyekeztem próbára tenni, mindössze azt kellett jeleznem, mi minden tölthette ki a Santana-életmű "metszetét" a Kisstadionban. Mert bár - a lemezei közül - a legtöbb szám a Supernaturalról hangzott el, azért a koncert nagyobbik felét mégiscsak egy távolabbra mutató és bonyolultabb zenei nyelv uralta. Mint amikor több - független forrásból táplálkozó - patak összeér egy messzire tartó folyóban. Sőt. Bennem egyedül a Maria Maria-féle Supernatural-slágerek keltettek szemernyi csalódást. A lemezen ugyanis azokat markáns hangú előadók, többek közt Rob Thomas és Lauryn Hill és Wyclef Jean és Eric Clapton és Dave Matthews énekelték. Na most, az nem meglepő, hogy a koncerteknek nélkülözniük kell őket, de hogy végül Tony Lindsay és Andy Vargas dolga lett a kiváltásuk, az igen. Annyival kevésbé súlyos, kevésbé karcos hang az övék. Vargas egyenesen úgy hadonászott, mintha egy fiúzenekarból pottyant volna ide.

No de szerencsére bőven maradt idő, hogy a salsa és a latin dzsessz mélyebben fekvő köreit is lefuthassák az urak, abban a bő órában pedig egészen bámulatos események tanúi lehettünk. Részint mert hasonló fílinggel senki más nem játssza ezt a zenét, másfelől meg azért, mert amit a hangszeréről meg az összhangról meg a pontosságról meg az invencióról elsajátított ez a társaság, az tényleg padló. A dobszerkót-kongát-timbalest ütő hármas, a harsonás és a trombitás, a basszeres meg a billentyűs, továbbá egy Carlos Santana nevű gitáros, aki a "bizarrabb" futamaival sem telepedett a produkcióra.

A ráadásban pedig - hogy ne maradjon egyetlen nemzedék se "kiütés" nélkül - végre előkerültek a fénykor örökzöldjei, a Jingo, a Black Magic Woman, az Oye Como Va és már nem is tudom, hogy még mi más is, de arról, hogy a szűk széksorok között micsoda karnevál támadt, a hátam sokáig tudna mesélni.

Bezárult a kör, nem maradt szabadon vegyérték. Most mit mondjak... Feketén-fehéren: így kell ezt csinálni.

Marton László Távolodó

Kisstadion, június 4.