Az egyik zenehallgatói stratégia, a "hangulatváltoztató típusú" azt mondja: "Tegyünk be valami jó kis pörgőset, vidámat, hátha attól jobb lesz a kedvem." A másik talán önállóbb alkatot kíván, megszondázza a hangulatát, majd ehhez választ zenét. És ha a zenék oldaláról nézzük, az a legjobb muzsika, amelyik képes hatni lelkiállapotunkra, de ha kell, plasztikusan illeszkedik a pillanatnyi hangulathoz is.

Az egyik zenehallgatói stratégia, a "hangulatváltoztató típusú" azt mondja: "Tegyünk be valami jó kis pörgőset, vidámat, hátha attól jobb lesz a kedvem." A másik talán önállóbb alkatot kíván, megszondázza a hangulatát, majd ehhez választ zenét. És ha a zenék oldaláról nézzük, az a legjobb muzsika, amelyik képes hatni lelkiállapotunkra, de ha kell, plasztikusan illeszkedik a pillanatnyi hangulathoz is.

Nos, hogy tárgyunkra térjünk, a Coming home II, a nürnbergi Stereo Deluxe válogatása egyrészt akkor a legjobb, ha rossz a kedvünk és szeretünk lelkiszenvedni. Érzelemgazdag dalai egy pompás szerelmi bánat teljes, fogcsikorgatós kiélvezésénél jöhetnek nagyon jól a megkésett spleenernek. Vagy mikor a világ működésének biztos tudása süpped bölcs melankóliába. A titkot ugyan ezzel sem fejthetjük meg, viszont azt hihetjük, hogy végtelenül bölcsek vagyunk, pedig csak elkeseredettek és fáradtak. A Coming home II simulékony zenei anyag, jól válogatott-rendezett lélekvezető, és ha szól, legalább olyan fontos a szobádban, mint a kedvenc faliképed vagy fotelod.

Mindjárt egy olyan számmal (Hefner: Level green) csalnak könnycseppet a szemedbe, mely után talán nem is jön szebb és fájdalmasabb az egész lemezen. A Fingathing You fly meje ezt folytatja, hogy aztán a Bossa Nostra énekelje némileg harsányan, hogy "Chico desperado". Az egész kompiláció vokalitása egy merész elgondolással előremutatónak is mondható, arról nem beszélve, hogy gyakran egészen finom női énekhangok csorgatnak a számokba olyan dús érzelmeket, amelyek a teljesen más zenei stílusok kedvelői számára is abszolút befogadhatóvá, mi több, kedvenccé tehetik a lemezt. A stílusokat hagyjuk, mondjuk az egészre, hogy "chillout", azzal túl nagyot nem hibázhatunk. A mostani, irányzat-fúziós időkben úgyis az tudná ráhúzni több kacifántos stílusnevet, aki többet ismer.

A Butti 49 Kalasába is belecsurran egy kis vidám női danolászás, melyet csak elronthat a lassan mögé bekúszó férfivokál. Kint vagyunk az utcán, mikor hallgatjuk, s az sem baj, hogy nem halljuk a madarak csivitelését, a fúvósok mindenért kárpótolnak. A S-Tone Inc. mélyebb basszusokkal jelentkezik (Rendez-vous a minuit); a francia nyelvű énekesnő annyira önfeledt, hogy kitartóan "sabadabázik". A Koop egyenesen a Summer sunba repít, majd a Dee Felice Trio Nightingale-jében egy füstös New Orleans-i bárba teszünk könnyed időutazást. A Bobby Hughes Combination ide-oda pattogó ütemeit és olvadékony énekét (Kerma elastica) a Multiboy kis téli dala (Gentle on my mind) követi, mely alig hasonlít a tipikus chillout-zenékre; leginkább a kisgyermekének dalolná el az ember, ha lenne, egy bűbájos családi pikniken. A Mekhanist Whistle while workje viszont igazi fúzió: az éneket fütty helyettesíti, alatta erős hangzású törtütem - többek között. Aztán a Quantic jön egy igazán kellemes, ám annál kevésbé újszerű számmal (Life in rain). A Moving together (a Noiseshapertől) pedig már végképp elfelejti a Coming home II érzelmi inspirációit, hogy aztán a James Hardway a Going home-ban újra megtalálja. Ez és a Coctail Lido Lo sono il ventója végül is úgy zárja az albumot, ahogy várjuk: lassan, fájdalmasan és nem kevés pátosszal, az énekes és énekesnő operába illő duettjével.

Zubor Tamás

Stereo Deluxe-Deep Distribution, 2002