Film: Szilveszter délben (Dzsafar Panáhí: A fehér léggömb)

szerző
Dobrovits Mihály
publikálva
2002/25. (06. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az iráni film mestere ezúttal biztos kasszára játszott. Gyerekszereplőkre épített filmjében egyetlen olyan poént vagy fordulatot sem hagyott ki, amelyekkel mintái, az európai, főleg olasz neorealisták érzékeltették az eltűnőben levő alsó középosztály frusztrált mindennapjait.

Az iráni film mestere ezúttal biztos kasszára játszott. Gyerekszereplőkre épített filmjében egyetlen olyan poént vagy fordulatot sem hagyott ki, amelyekkel mintái, az európai, főleg olasz neorealisták érzékeltették az eltűnőben levő alsó középosztály frusztrált mindennapjait.

Alapvetően igaza is lehet. Iránban most van eltűnőben ez az osztály, s vele egy életforma. A gondom e filmmel alapvetően az, hogy pikareszk történetei mindig ott érnek véget, ahol az igazi nagy mesterek elkezdték volna - egy konfliktus kibontásánál. A konfliktusok feloldása helyett inkább a konfliktusok elkenését választja. Pedig a filmet indító helyzet kitűnő. Elkényeztetett alsó középosztálybeli kislány addig nyafog anyjának egy aranyhalért, amely szemmel láthatóan a perzsa újév ünnepi kellékei közé tartozik, amíg az oda nem adja neki az utolsó ötszáz tumán értékű bankjegyét, hogy vegye meg a hőn áhított díszállatot. Holott medencéjükben épp elég aranyhal él, az élelmes szomszéd gyerek a szolidaritással visszaélve tucatjával szállítja az ünnep ürügyén kért egyetlen halacska mellé kiügyeskedett halakat ahhoz a kereskedőhöz, akinek a készletéből a mi kislányunk kinézte a neki tetsző példányt. Ideális helyzet egy nagyrealista filmhez.

A kispolgár bukását

éppen az okozza, hogy nehezen összekuporgatott vagyona roncsait voltaképpen olyasmire költi, amit otthon is megtalálhatott volna. S mert nem vigyázott, az is kicsúszott a kezéből, amije volt. Merthogy - mondanunk sem kell - az ötszáz tumános is elvész útközben. Ahelyett viszont, hogy ezt a helyzetet kibontaná, gyermek hőseinket a rendező körbevezeti az ünnepre készülődő teheráni alsó középosztály minden frusztrációján, miközben szemmel láthatóan egyetlen igazi igyekezete van, valahogy megmenteni szereplőit saját ostobaságuk következményeitől. Ez a végén sikerül is. A kislány és a bátyja hazaviszik az oly vágyott aranyhalat. Odáig viszont minden a pénz körül forog. A bankjegyet először kígyóbűvölő dervisek (a szó jelen értelmében mutatványosok, fakírok) csalják ki a kislánytól, hogy azután siránkozását látva rövid, de megalázó játszadozás után visszaadják neki. A bankó útja innen egy pince szellőzőrácsához vezet. Ezt azonban már csak akkor tudjuk meg, amikor a buta kislány éppen megalkudna a hőn áhított aranyhalra, amely oly szép, mint egy menyasszony. Miután egy éppen arra járó jó néni segítségével megtalálta, a pénz banális fordulattal beleesik a pincébe. Innen kellene előbányászni. A szomszéd ingszabó az első reménységünk. ´ azonban éppen a saját bőrén kénytelen megtapasztalni a patriarchális viszonyok kapitalizálódását, egy nála fiatalabb kora dacára reklamáló vevő képében. A pikareszk betét lezárásából kiderül, hogy egyelőre

a patriarchális viszonyok győztek,

az ingszabó elzavarta, netán meg is ütötte a reklamáló ifjút, de éppen a patriarchális szomszédság nyomására megígéri, hogy az ünnep után kibékül vele. Segíteni viszont csak annyival tud, hogy megadja a szomszéd bolt tulajdonosának a címét. Vágjunk a történet elébe, és áruljuk el, hogy a szomszéd bolt tulajdonosa zuhanyozása végeztével enged az ismeretlen kisfiú (a buta kislány bátyja) hívásának, és késznek mutatkozik az ünnep délutánján kinyitni a boltot, s a koszos pincéből kibányászni a bankjegyet. Nem rajta múlik azonban, hogy szolgálata már későn érkezik. Amíg előkerül, a kislány már túl van egy újabb kalandon a Katonával, akiről végig nem tudjuk, hogy a kislány és a pénze után áhítozó cukrosbácsi-e, vagy csak egy kis emberi melegséget kereső, a saját családja után vágyakozó vidéki fiú a fővárosban. Rendezőnk ezúttal nem állja meg, hogy fel ne robbantson két újabb közhelyet. A hétéves kislány természetesen színjeles osztályelső, aki elmondja, hogy frusztrált apukájának két foglalkozása van, az egyik a vízóra-leolvasás, a másikról nem beszélhet. Diktatúrákon edződve könnyen kitalálhatjuk, mire használhatja tapasztalatait egy vízóra-leolvasó.

A konfliktust az

egyetlen valósághű mellékszereplő

oldja meg. Az afgán menekült lufiárus fiú, aki egy rövid, rituális verekedés után készséggel bocsátja gyermekeink rendelkezésére a lufitartó rudat, sőt szerény bevételéből még rágógumit is vesz, hogy azt a rúd végére ragasztva megteremtsék a kellő kohéziót a fa és a papírpénz rostjai között. ´t hagyják faképnél a gyermekek. Ott áll csalódottan utolsó, fehér lufijával a bezárt bolt előtt, miközben a két kispolgári gyermek boldogan viszi haza a zsákmányt. ´ a lehagyott szegénység, aki hiába tesz jót, nem számíthat a többiek szolidaritására.

Voltaképpen ennél a zárójelenetnél éreztem úgy, hogy volt valami értelme a közhelyes pikareszknek. A jól fényképezett fehér lufi valóban segített a helyére tenni az előző képsorokat, igaz, a katarzishoz kevés volt.

Dobrovits Mihály

szerző
Dobrovits Mihály
publikálva
2002/25. (06. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...