Alapvetően igaza is lehet. Iránban most van eltűnőben ez az osztály, s vele egy életforma. A gondom e filmmel alapvetően az, hogy pikareszk történetei mindig ott érnek véget, ahol az igazi nagy mesterek elkezdték volna - egy konfliktus kibontásánál. A konfliktusok feloldása helyett inkább a konfliktusok elkenését választja. Pedig a filmet indító helyzet kitűnő. Elkényeztetett alsó középosztálybeli kislány addig nyafog anyjának egy aranyhalért, amely szemmel láthatóan a perzsa újév ünnepi kellékei közé tartozik, amíg az oda nem adja neki az utolsó ötszáz tumán értékű bankjegyét, hogy vegye meg a hőn áhított díszállatot. Holott medencéjükben épp elég aranyhal él, az élelmes szomszéd gyerek a szolidaritással visszaélve tucatjával szállítja az ünnep ürügyén kért egyetlen halacska mellé kiügyeskedett halakat ahhoz a kereskedőhöz, akinek a készletéből a mi kislányunk kinézte a neki tetsző példányt. Ideális helyzet egy nagyrealista filmhez.
A kispolgár bukását
éppen az okozza, hogy nehezen összekuporgatott vagyona roncsait voltaképpen olyasmire költi, amit otthon is megtalálhatott volna. S mert nem vigyázott, az is kicsúszott a kezéből, amije volt. Merthogy - mondanunk sem kell - az ötszáz tumános is elvész útközben. Ahelyett viszont, hogy ezt a helyzetet kibontaná, gyermek hőseinket a rendező körbevezeti az ünnepre készülődő teheráni alsó középosztály minden frusztrációján, miközben szemmel láthatóan egyetlen igazi igyekezete van, valahogy megmenteni szereplőit saját ostobaságuk következményeitől. Ez a végén sikerül is. A kislány és a bátyja hazaviszik az oly vágyott aranyhalat. Odáig viszont minden a pénz körül forog. A bankjegyet először kígyóbűvölő dervisek (a szó jelen értelmében mutatványosok, fakírok) csalják ki a kislánytól, hogy azután siránkozását látva rövid, de megalázó játszadozás után visszaadják neki. A bankó útja innen egy pince szellőzőrácsához vezet. Ezt azonban már csak akkor tudjuk meg, amikor a buta kislány éppen megalkudna a hőn áhított aranyhalra, amely oly szép, mint egy menyasszony. Miután egy éppen arra járó jó néni segítségével megtalálta, a pénz banális fordulattal beleesik a pincébe. Innen kellene előbányászni. A szomszéd ingszabó az első reménységünk. ´ azonban éppen a saját bőrén kénytelen megtapasztalni a patriarchális viszonyok kapitalizálódását, egy nála fiatalabb kora dacára reklamáló vevő képében. A pikareszk betét lezárásából kiderül, hogy egyelőre
a patriarchális viszonyok győztek,
az ingszabó elzavarta, netán meg is ütötte a reklamáló ifjút, de éppen a patriarchális szomszédság nyomására megígéri, hogy az ünnep után kibékül vele. Segíteni viszont csak annyival tud, hogy megadja a szomszéd bolt tulajdonosának a címét. Vágjunk a történet elébe, és áruljuk el, hogy a szomszéd bolt tulajdonosa zuhanyozása végeztével enged az ismeretlen kisfiú (a buta kislány bátyja) hívásának, és késznek mutatkozik az ünnep délutánján kinyitni a boltot, s a koszos pincéből kibányászni a bankjegyet. Nem rajta múlik azonban, hogy szolgálata már későn érkezik. Amíg előkerül, a kislány már túl van egy újabb kalandon a Katonával, akiről végig nem tudjuk, hogy a kislány és a pénze után áhítozó cukrosbácsi-e, vagy csak egy kis emberi melegséget kereső, a saját családja után vágyakozó vidéki fiú a fővárosban. Rendezőnk ezúttal nem állja meg, hogy fel ne robbantson két újabb közhelyet. A hétéves kislány természetesen színjeles osztályelső, aki elmondja, hogy frusztrált apukájának két foglalkozása van, az egyik a vízóra-leolvasás, a másikról nem beszélhet. Diktatúrákon edződve könnyen kitalálhatjuk, mire használhatja tapasztalatait egy vízóra-leolvasó.
A konfliktust az
egyetlen valósághű mellékszereplő
oldja meg. Az afgán menekült lufiárus fiú, aki egy rövid, rituális verekedés után készséggel bocsátja gyermekeink rendelkezésére a lufitartó rudat, sőt szerény bevételéből még rágógumit is vesz, hogy azt a rúd végére ragasztva megteremtsék a kellő kohéziót a fa és a papírpénz rostjai között. ´t hagyják faképnél a gyermekek. Ott áll csalódottan utolsó, fehér lufijával a bezárt bolt előtt, miközben a két kispolgári gyermek boldogan viszi haza a zsákmányt. ´ a lehagyott szegénység, aki hiába tesz jót, nem számíthat a többiek szolidaritására.
Voltaképpen ennél a zárójelenetnél éreztem úgy, hogy volt valami értelme a közhelyes pikareszknek. A jól fényképezett fehér lufi valóban segített a helyére tenni az előző képsorokat, igaz, a katarzishoz kevés volt.
Dobrovits Mihály
