Könyv: Clinton farka (Joe Eszterhas: Amerikai rapszódia)

szerző
Neményi László
publikálva
2002/24. (06. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Abból az iszonyú mennyiségű könyvből, amely Amerikában a Monicagate-ről megjelent, az Európa könyvkiadó Joe Eszterhas két évvel ezelőtti utánlövését választotta ki a magyar olvasóközönség tudásszomjának csillapítására. Nem nehéz kitalálni, miért.

Abból az iszonyú mennyiségű könyvből, amely Amerikában a Monicagate-ről megjelent, az Európa könyvkiadó Joe Eszterhas két évvel ezelőtti utánlövését választotta ki a magyar olvasóközönség tudásszomjának csillapítására. Nem nehéz kitalálni, miért.Az Amerikai rapszódia a javarészt epés kritikák ellenére is felvergődött a New York Times bestsellerlistájára, ami félreérthető, mert valójában csak arról árulkodik, hogy a marketing kritikai ellenszélben is csodákra képes. Ráadásul a könyvet Alfred A. Knopf adta ki, amely igen komoly és válogatós kiadó volt, amíg ilyenek léteztek. A szerző szegény clevelandi magyar bevándorlók gyermeke, aki sokra vitte Hollywoodban: "külföldre szakadt hazánkfia". Ez rendesen ki is van tárgyalva a műben, minden álszerénység nélkül, ami - gondolhatta a kiadó - mágnesként hathat azokra a magyar polgárokra is, akik a könyvvásárlásban egyébként erényes mértékletességet tanúsítanak.

A magyar fordítás borítószövege szerint Eszterhas "Norman Mailer-i, Tom Wolfe-i, Truman Capote-i tényregényíróként mutatkozik" be, de ez az értékelés legfeljebb a szerző pretenzióira vonatkoztatható, a produkció minőségére semmiképp. A könyvet bevezető megjegyzéseiben Eszterhas előzékenyen összefoglalja alkotói módszerét, mely nem sok jót ígér: "összeolvastam mindent, amit valaha is írtak Bill Clintonról, (...) majd elmerültem saját teremtő képzeletem tükörsima tengerében, a felszín alatt búvárkodva kutattam önmagamat és Clintont, önnön lelkem fürkészése közben átúsztam az elnök múltján". Olvasás közben aztán ráadásul fájdalmasan nyilvánvalóvá válik, hogy a szerző, aki teremtő képzelete tengerében megfürdeti a tényeket, az állítólagos tényeket, a pletykákat és a fantazmagóriákat,

meglehetősen bornírt,

kórosan infantilis és hajmeresztően egomán kortársunk.

Clinton iránti érdeklődése onnan ered, hogy lelki ikertestvérét fedezte fel benne: a volt elnök Eszterhas szerint ugyanolyan züllött, füvező, kokszoló kúrógép, mint ő maga. Ebben a minőségükben mindketten generációjuk, a rock and roll generáció ideáltipikus képviselői. Továbbá mindketten hírességek ("celebrities"), az egyik Washingtonban, a másik Hollywoodban, de hát ez, mint tudjuk (vagy ha nem tudtuk, az Amerikai rapszódiából megtudjuk), egyre megy. Azt a kapcsolódási pontot már csak ráadásként említem, hogy Billnek - Joe spekulációi szerint - valószínűleg megvolt, Joe-nak pedig - saját bevallása szerint - meg lehetett volna Sharon Stone.

Eszterhasnak az az ambíciója, hogy kulturális kontextusba helyezze a Clinton- Lewinsky-botrányt. De aki ilyesmire vállalkozik, annak rendelkeznie kell néhány hipotézissel annak a kultúrának a természetéről, amelynek kontextusában a jelenséget el akarja helyezni. Mivel szerzőnk ilyenekkel vélhetőleg nemigen rendelkezik, mások szempontjaiból kultúrkritizál és -szituál, ami csupa haszon lenne, ha értené ezeket a szempontokat. De nem érti, és ezért állandóan keveri őket. Így aztán az, amit az amerikai szellemi-politikai szituáció ostorozásának szán, valójában csak zavaros átkozódás. Az világos, hogy

a fickó rettenetesen fel van háborodva,

de hogy tulajdonképpen min, az rejtély marad. Clintonnal a rock and roll generáció vonult be a Fehér Házba, és Eszterhas diadalittasan ünnepli ezt a generációs vívmányt. Azt is, hogy szerinte (valamint a volt elnök konzervatív kritikusai szerint) Clinton a Fehér Házban ugyanúgy szívott, kokszolt és üzekedett, mint hajdanán ő a Rolling Stone magazin szerkesztőségében. Ebben a ledéren kultúrforradalmi beállításban az lenne a logikus, ha Eszterhas Clinton politikai ellenfeleire lenne dühös, akik mindent elkövettek megbuktatása érdekében csak azért, mert szemükben a hatvanas évek szabadosságát testesítette meg. De nem, ő Clintonra dühös, mert hazudott, és ezzel elárulta generációját. Clinton tagadása egyrészt azért árulás, mert vonakodott nyíltan felvállalni a szabadosság éthoszát, másrészt pedig azért, mert ezáltal hasonlóvá vált Nixonhoz. Ugyanakkor ennek az éthosznak már maga a szerző is búcsút intett, miután legjobb barátja feleségében megtalálta az igazit, gyerekeket csinált neki, és komolyan aggódik az ártatlanok erkölcsi fejlődése miatt. De abból, hogy Clinton magatartását elítéli, nem következik számára annak akárcsak távoli lehetősége sem, hogy esetleg a volt elnök konzervatív kritikusai közül sem mindenkit a legaljasabb motívumok hajtottak.

Eszterhas sajátosan értelmezi át azt a megfigyelést is, hogy a politika, vagy legalábbis a politika prezentálása, a nyolcvanas-kilencvenes években a szórakoztatóipar részévé vált.

Büszke rá

Számára az a hipotézis, hogy "hollywoodi kultúrmocsok" az egész világ, nem panaszos kultúrkritikai jajkiáltás, hanem annak önelégült konstatálása, hogy forgatókönyv-írói sikerei révén elfoglalta megérdemelt helyét a világot mozgató hatalmasok között.

A könyvben nincsenek hivatkozások, így a szerző titka marad, hogy mit honnan, mennyire megbízható forrásból vesz. Eszterhas elvben szétválasztja a tényközlő és a fiktív részeket: az utóbbiak vastagabb betűkkel vannak szedve. Valójában azonban a tény és a fikció nem válik el olyan élesen a könyvben, mint ahogy ezt a tipográfia sugallja. Bár egy fejezetet - Willard, az elnöki pénisz önvallomását - nem nehéz besorolni.

A fordítás - Komáromy Rudolf munkája - lehetne jobb. Eszterhas jól ír, és ez a fordításból nem derül ki. De lehet, hogy igazságtalan ezt a fordító szemére vetni. Hiszen jómagam el sem tudom képzelni, hogyan kellene ennek az amerikai élőbeszéd ritmusában megírt, helyenként szinte rapszerű, kollokvializmusoktól hemzsegő, nyelvi klisék kiforgatásával viccelődő szövegnek magyarul megszólalnia.

Neményi László

Európa könyvkiadó, 2002; 560 oldal, 2500 Ft

szerző
Neményi László
publikálva
2002/24. (06. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...