Ez is létező megközelítés; Alföldi Róbert Shakespeare-rendezései többnyire erre épülnek: mit és mennyit bír el a drámai konstrukció, meddig feszíthető anélkül, hogy szakadna. Sokat, jelentem; bár megrögzött konzervatívként hajlamos vagyok ezt a dráma immanens erényének tekinteni.
Sediánszky Nóra és a rendező, Koltai M. Gábor készítettek egy szövegváltozatot. Mint "story-line", rendben is van. Mint hangzó textus, ronda. Ilyen a díszlet is (a jelmezzel együtt Vereczkei Rita munkája): túlnyomónak mondható a csempézett fal és padló, ez lehet kripta, de az előadás szelleméhez jobban passzoló proszektúra is.
Nincs nagyszabás, emelkedettség, áhítat - túlhabzó keserűség, rezignáció és feneketlen szkepszis vezérli a fiatal rendezőt, amikor brutális akciókat, cinikus viszonyokat és romlott alakokat visz színre. Az előadásnak sodrása, logikája és szépen épülő világlátása van - rengeteg ötlettel, vizuális képlékenységgel borítja el nemcsak a színpadot, hanem a nézőteret is.
Igaz, Shakespeare művéhez elsősorban a "miért ne?" kétségtelenül releváns és autentikus kérdése fűzi. Miért ne lehetne, hogy Capuletné (Vlahovics Edit) nemcsak a közeli rokont, hanem a szeretőjét gyászolja Tybaltban? Koltai ráadásul nem hagyja a levegőben lógva az ötletet, hanem ebből vezeti le az anya-lánya viszonyt, mely meglehetősen rideg és részvétlen, oda-vissza. Az is ebből következik - vagy fordítva -, hogy a Capulet pár házassága fabatkát sem ér, durva és kietlen; tehát az alig felnőtt Júliának van mi elől menekülnie.
Capuletnek persze - a logika mentén - viszonya van a Dajkával. Törköly Levente agresszivitással tölti meg a figurát; még az sem lehetetlen, hogy a Verona utcáin garázdálkodó "szabadcsapatok" valamelyikének ő a vezére. Ilyenformán viszont Zborovszky Andrea sem a szokásos ziccert játssza a Dajkában, viszont női nőt, akit a saját jól felfogott érdeke vezérel.
Ki vannak találva a többiek is: Paris (Pavletits Béla), Lőrinc barát (Avass Attila) és az "uralkodói hontalan", Mercutio is - kár, hogy az őt játszó Menszátor Héresz Attilának egyetlen szavát sem érteni, gesztusaiból kell megfejtenünk őt.
Összesen hat halott keletkezik a játékban, s a korábbiak később kísértetként visszajárnak átdíszíteni, s ilyenkor gesztikusan kommentálják a fejleményeket. Ez csak nagyon ritkán tartalmas vagy szellemes, ilyenformán megkérdőjelezi az ötletet. Az előadásnak akadnak ritmusbéli problémái is, de nem annyi és nem olyan, hogy a (szerintem mindig) tűrhetetlen kamaszközönséget meg ne fékezte volna. Kétségtelenül Koltai érdeme (de jó volna, ha a hasonló nevű rendezőre tekintettel jó alaposan nevet változtatna!), hogy a gondosan kimunkált elképzelés erőteljes kortársi, hogy ne mondjam, aktuális konnotációkkal bírt.
Az előadásnak az immár újkori hagyománynak tekinthető befejezés dukál: Júlia már ébren, amikor Romeo még él. Ezúttal azonban nem a halálban egyesülés felemelő tragikumát, hanem a tömény értelmetlenség és agresszió diadalát jelenti.
Csáki Judit
