Riviéra, oh, Riviéra! - Jerome Salle: Anthony Zimmer (film)

  • - smaci -
  • 2006. június 15.

Zene

A "klasszikus" francia bűnügyi filmek hagyományait, figuráit, helyszíneit bagzatni a hitchcocki látásmóddal, eszköztárral nem eleve elutasítandó vállalkozás. Épp egy elsőfilmes rendezőnek való kaland.

A "klasszikus" francia bűnügyi filmek hagyományait, figuráit, helyszíneit bagzatni a hitchcocki látásmóddal, eszköztárral nem eleve elutasítandó vállalkozás. Épp egy elsőfilmes rendezőnek való kaland. Mutassa meg, mit tanult az iskolában! Ha ehhez valaki megkapja hősnőnek Sophie Marceau-t, mondhatni, megcsinált ember, olyan nagyot nem hibázhat.

Jeroöme Salle produkciója a négyes tanulót idézi fel nézőjének. Már abban az aspektusban, amikor a hármast a képességes, ám lusta kölyöknek tekintjük. Az ötöst meg a strébernek.

Bőséges pályaudvari ügyme-net végén (resti, peron, minden, ami kell), a Nizzába tartó vonaton (TGV persze, látjuk kívülről-belülről) találjuk magunkat - oh, a nagy Hitch is mennyire odavolt a vasúti közlekedésért! S itt el is kezdődnek a(z ugyancsak természetesen: személycserén alapuló) bonyadalmak, melyek aztán az Azúr-part vágykeltő rekvizítumai közt bomlanak ki, s lelnek megoldásra - még szép: a decens csűrcsavar, az elvárható "nagy trükk", a szolid autós üldözés, a kötelező fegyverropogás és naplemente után.

Salle - következetesen haladva a kijelölt úton - igyekszik fokozatosan adagolni a feszültséget, a kellő időben bedobva a tárgyi világban is oly kedvvel bolyongó mestere kellékeit (melyek közül - gondolom, sulykolásául annak, hogy túlzott merészségre utaló gesztusokra ne számítsunk - a főszereplő: egy karóra), készíti elő a végkifejletet. Épp, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Ám mint mondtuk, van mindehhez egy Sophie Marceau-ja neki. ' pedig mégsem akárki. A kor kihívásai - bár ez úgyszólván teljesen személyes, és nyilván teljesen anakronisztikus vélemény - nem kifejezetten tettek jót személyisége (művészi és fizikai) kiteljesedésének, de még így is (a kelleténél jó pár kilóval karcsúbban, épp csak gyanús arculattal) elragadó jelenség (mint egyfolytában a Házibuli óta).

Tehát amit végeredményként kapunk, biztonsági játék: egy voltaképpen gyáva, ám épp ezért alaposan végiggondolt dolgozat, amit úgy elvisz a lenyűgöző partvidék meg a szép emberek közt felkavarón mesterkedő művésznő, mint a sicc. Észre sem veszszük, hogy mennyire szilfid a jelenség, máris elsuhant.

Forgalmazza az SPI

Figyelmébe ajánljuk

Újabb mérföldkő

  • Harci Andor

Mi lett volna, ha 1969-ben, az amougies-i fesztiválon Frank Zappa épp másfelé bolyong, s nem jelentkezik be fellépőnek a színpadon tartózkodó Pink Floyd tagjai mellé?

Vándormozi

  • - turcsányi -

John Maclean nem kapkodja el, az előző filmje, a Slow West (A nyugat útján) 2015-ben jött ki.

Mi, angyalok

Egyesével bukkannak elő a lelátó hátsó részét határoló cserjésből a zenekar tagjai (Tara Khozein – ének, Bartek Zsolt klarinét, szaxofon, Darázs Ádám – gitár, Kertész Endre – cselló) és a táncos pár (Juhász Kata és Déri András).

Új válaszok

A művészet nem verseny, de mégiscsak biennálék, pályázatok, díjak és elismerések rendezik a sorokat. Minden országnak van egy-egy rangos, referenciaként szolgáló díja.

Mintha a földön állva…

Összegyűjtött és új verseket tartalmazó kötete, a 2018-ban megjelent A Vak Remény a költő teljes életművét átfogó könyv volt, ám az új versek jelenlétét is kiemelő alcím a lírai opus folyamatosan „történő” állapotára mutat, arra, hogy még korántsem egy megállapodott vagy kevésbé dinamikus költői nyelvről van szó.

Vegetál, bezárt, költözik

Az elmúlt másfél évtizedben szétfeslett a magyar múzeumi rendszer szövete. Bizonyára vannak olyan intézmények, amelyek érintetlenek maradtak a 2010 óta zajló átalakulásoktól: vidéken egy-egy helytörténeti gyűjtemény, vagy Budapesten a Bélyegmúzeum – de a rendszer a politikai, s ezzel összefüggő gazdasági szándékokból, érdekekből kifolyólag jelentősen átrajzolódott.