Riviéra, oh, Riviéra! - Jerome Salle: Anthony Zimmer (film)

  • - smaci -
  • 2006. június 15.

Zene

A "klasszikus" francia bűnügyi filmek hagyományait, figuráit, helyszíneit bagzatni a hitchcocki látásmóddal, eszköztárral nem eleve elutasítandó vállalkozás. Épp egy elsőfilmes rendezőnek való kaland.

A "klasszikus" francia bűnügyi filmek hagyományait, figuráit, helyszíneit bagzatni a hitchcocki látásmóddal, eszköztárral nem eleve elutasítandó vállalkozás. Épp egy elsőfilmes rendezőnek való kaland. Mutassa meg, mit tanult az iskolában! Ha ehhez valaki megkapja hősnőnek Sophie Marceau-t, mondhatni, megcsinált ember, olyan nagyot nem hibázhat.

Jeroöme Salle produkciója a négyes tanulót idézi fel nézőjének. Már abban az aspektusban, amikor a hármast a képességes, ám lusta kölyöknek tekintjük. Az ötöst meg a strébernek.

Bőséges pályaudvari ügyme-net végén (resti, peron, minden, ami kell), a Nizzába tartó vonaton (TGV persze, látjuk kívülről-belülről) találjuk magunkat - oh, a nagy Hitch is mennyire odavolt a vasúti közlekedésért! S itt el is kezdődnek a(z ugyancsak természetesen: személycserén alapuló) bonyadalmak, melyek aztán az Azúr-part vágykeltő rekvizítumai közt bomlanak ki, s lelnek megoldásra - még szép: a decens csűrcsavar, az elvárható "nagy trükk", a szolid autós üldözés, a kötelező fegyverropogás és naplemente után.

Salle - következetesen haladva a kijelölt úton - igyekszik fokozatosan adagolni a feszültséget, a kellő időben bedobva a tárgyi világban is oly kedvvel bolyongó mestere kellékeit (melyek közül - gondolom, sulykolásául annak, hogy túlzott merészségre utaló gesztusokra ne számítsunk - a főszereplő: egy karóra), készíti elő a végkifejletet. Épp, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Ám mint mondtuk, van mindehhez egy Sophie Marceau-ja neki. ' pedig mégsem akárki. A kor kihívásai - bár ez úgyszólván teljesen személyes, és nyilván teljesen anakronisztikus vélemény - nem kifejezetten tettek jót személyisége (művészi és fizikai) kiteljesedésének, de még így is (a kelleténél jó pár kilóval karcsúbban, épp csak gyanús arculattal) elragadó jelenség (mint egyfolytában a Házibuli óta).

Tehát amit végeredményként kapunk, biztonsági játék: egy voltaképpen gyáva, ám épp ezért alaposan végiggondolt dolgozat, amit úgy elvisz a lenyűgöző partvidék meg a szép emberek közt felkavarón mesterkedő művésznő, mint a sicc. Észre sem veszszük, hogy mennyire szilfid a jelenség, máris elsuhant.

Forgalmazza az SPI

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.