Riviéra, oh, Riviéra! - Jerome Salle: Anthony Zimmer (film)

  • - smaci -
  • 2006. június 15.

Zene

A "klasszikus" francia bűnügyi filmek hagyományait, figuráit, helyszíneit bagzatni a hitchcocki látásmóddal, eszköztárral nem eleve elutasítandó vállalkozás. Épp egy elsőfilmes rendezőnek való kaland.

A "klasszikus" francia bűnügyi filmek hagyományait, figuráit, helyszíneit bagzatni a hitchcocki látásmóddal, eszköztárral nem eleve elutasítandó vállalkozás. Épp egy elsőfilmes rendezőnek való kaland. Mutassa meg, mit tanult az iskolában! Ha ehhez valaki megkapja hősnőnek Sophie Marceau-t, mondhatni, megcsinált ember, olyan nagyot nem hibázhat.

Jeroöme Salle produkciója a négyes tanulót idézi fel nézőjének. Már abban az aspektusban, amikor a hármast a képességes, ám lusta kölyöknek tekintjük. Az ötöst meg a strébernek.

Bőséges pályaudvari ügyme-net végén (resti, peron, minden, ami kell), a Nizzába tartó vonaton (TGV persze, látjuk kívülről-belülről) találjuk magunkat - oh, a nagy Hitch is mennyire odavolt a vasúti közlekedésért! S itt el is kezdődnek a(z ugyancsak természetesen: személycserén alapuló) bonyadalmak, melyek aztán az Azúr-part vágykeltő rekvizítumai közt bomlanak ki, s lelnek megoldásra - még szép: a decens csűrcsavar, az elvárható "nagy trükk", a szolid autós üldözés, a kötelező fegyverropogás és naplemente után.

Salle - következetesen haladva a kijelölt úton - igyekszik fokozatosan adagolni a feszültséget, a kellő időben bedobva a tárgyi világban is oly kedvvel bolyongó mestere kellékeit (melyek közül - gondolom, sulykolásául annak, hogy túlzott merészségre utaló gesztusokra ne számítsunk - a főszereplő: egy karóra), készíti elő a végkifejletet. Épp, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Ám mint mondtuk, van mindehhez egy Sophie Marceau-ja neki. ' pedig mégsem akárki. A kor kihívásai - bár ez úgyszólván teljesen személyes, és nyilván teljesen anakronisztikus vélemény - nem kifejezetten tettek jót személyisége (művészi és fizikai) kiteljesedésének, de még így is (a kelleténél jó pár kilóval karcsúbban, épp csak gyanús arculattal) elragadó jelenség (mint egyfolytában a Házibuli óta).

Tehát amit végeredményként kapunk, biztonsági játék: egy voltaképpen gyáva, ám épp ezért alaposan végiggondolt dolgozat, amit úgy elvisz a lenyűgöző partvidék meg a szép emberek közt felkavarón mesterkedő művésznő, mint a sicc. Észre sem veszszük, hogy mennyire szilfid a jelenség, máris elsuhant.

Forgalmazza az SPI

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.