Ma már nehéz ép ésszel felmérni, mekkora istenek voltak egykor, mondjuk, úgy jó harminc éve a Duran Duran tagjai. Nem volt olyan hét, hogy ne jelentek volna meg csoportosan vagy egyenként valamelyik tinimagazin lapjain, lemezeiket pedig (legyen szó maxikról, albumokról vagy válogatásokról) vitték, mint a cukrot. Mert hát el ne felejtsük, egészen szellemes, ügyes, szórakoztató zenéket, máig is jól csengő, rendkívül hatásos slágereket raktak össze a maguk idején - nem mondanánk, hogy elszédül az ember, ha beléjük feledkezik, de a hiányzó mélységért bőven kárpótol a jól kimódolt elegancia, a táncolhatóság és a maximális popérzékenység. A Duran Duran történetében mégis az orbitális sikerek részleges megőrzése és a folytonos újrakezdés a lényeg: van valami erős késztetés (s ne legyünk cinikusak: ez talán kicsit több a bankszámla rendszeres újratöltésénél), mely folyton egymás karjaiba hajtja a többiek buráját már sokadszorra is elunó zenekari tagokat. Hogy mást ne mondjunk, a Duran Duran a 80-as évek óta is gyártja az albumokat - hullámzó kritikai és közönségsikerrel, a klasszikus ötöshöz képest igen változatos felállásban.
Fotó: Galló Rita
Ha már az aranycsapatról van szó, abból a bizonyos kvintettből csupán Andy Taylor gitáros hiányzik. Helyette mostanában Dom Brownnal, az amúgy igen penge, módfelett keresett session gitárossal készítik a lemezeket, s vele is turnéznak. Mert hát van mit turnéztatni: fizikai formában bő egy éve jelent meg tizenharmadik albumuk, az All You Need Is Now, a változatosság kedvéért Mark Ronson sztárproduceri segítségével, ami remek ürügy arra, hogy véres kardként körbehurcolják a világban látványos, s mint tapasztaltuk, emelkedetten szórakoztató audiovizuális show-jukat. Az Aréna közepes beállítással sem telik meg teljesen, de akik itt vannak, nem csalódnak kicsit sem. Akad köztük persze szép számmal, aki tán Bravo-poszterekbe merülő tinikorát keresné vissza - de azért jönnek huszon-, sőt még tizenévesek is, akiknek a DD nem egy kortalan idol, hanem folyamatos jelenlétet mutató, élő attrakció. Erre mutat az is, hogy az amúgy lendületes, jól kidolgozott új számok is decens lelkesedést váltanak ki, mint például a 2004-es Astronaut slágere, a (Reach Up for the) Sunrise. Más kérdés, hogy - ezt természetesen leszámítva - abból az évtizedből, sőt általában a 93 utáni számaikból nem is játszanak semmit. Mi több, az új albumról is csak nagyon takarékosan: mindössze négy dalt, ami az egész estés program kevesebb mint negyede. A koncert sokkal inkább slágerparádé és a gátlástalan önünneplés, a mindent megbocsátó önszeretet apoteózisa - amiben egyszerre "bűnös" a zenekar és a pontosan erre vágyakozó közönség.
Rendkívül feszes, jól kidolgozott, a számokhoz illesztett, célzott videovetítésekkel és a helyén kezelt fénytechnikával megtámogatott, szinte hiba nélkül elővezetett zenés programot élvezhetünk végig. Mondjuk az elején még alig hallani valamit John Taylor basszusjátékából, de idővel állítanak rajta. Rajta kívül Roger Taylor dobos és az egykor pink bársonyszmokingban házasodó Nick Rhodes is teszi a dolgát, a már említett Dom Brown pedig sokszor alkotó módon értelmezi újra a DD-klasszikusok gitártémáit. De hát a show egyértelműen a flitteres, kábé űrkapitányi uniformisban feszítő Simon Le Boné, aki arany torkát nagyjából megőrizve, a tavalyi csúf hangszálgyulladásból hallhatóan kigyógyulva, hol súgva, hol bömbölve intonálja a legendás számok strófáit. Nyilván mindenki ezt a sztereotip fordulatot várta, de ő még mindig a tökéletes, elegánsan öregedő sármőr, kellően gonosz, csipkelődő humorral gazdagodva - hol kissé önironikusan, hol a közönséggel évődve hajtja végig a jó két órát, amit a színpadon töltenek. És megkapunk sorra minden slágert: a Planet Earth-t (31 éve ez volt első kislemezsikerük), a 85-ös James Bond-betétszámot, az A View To A Killt, a The Reflexet és a fülbemászó akkordokra épülő Is There Something I Should Know?-t. Olyan nagyon nem piszkálják meg a nyersanyagot - de a korai new wave-diszkó Careless Memorieson keményítenek és csavarnak is egyet. Visszataps előtt a Wild Boyst tolják egybe a Frankie Goes To Hollywood Relaxével, majd ráadásként érkezik a Girls On Film, ami egy hosszan elnyúló, zenekar-bemutatással kísért dzsemmelésbe fullad, mindenki megelégedésére. Még jön a Rio zárásként, ami nélkül nem mehet le DD-koncert, s elégedetten visszatérhetünk a világba, ahol éppen a német futball Mohácsa zajlik.
Papp László Sportaréna, június 28.
