Érdekes figyelemmel követni a Depeche Mode két fő oszlopának, Martin Gore-nak és Dave Gahannek az egészséges rivalizálását, melynek legutóbbi folyományaként Gore a régi kollégával, Vince Clarke-kal csinált technolemezt, míg az elmúlt egy évtizedben egész jó kis dalszerzővé avanzsáló Gahan azzal a Soulsaversszel készített közös albumot, melynek tagjaival a legutóbbi DM-turné során haverkodott össze. A brit produkciós duó mindig is a kollaborációiról volt híres, és elsősorban arról, hogy számos dalában Mark Lanegan énekhangja volt hallható - hozzá a három évvel ezelőtti Brokenen még olyan nagyságok csatlakoztak, mint Mike Patton, Jason Pierce és Richard Hawley.
A sivatagi rocker ezen a lemezen már csak egy számban bukkan fel háttérvokalistaként, itt van viszont még a neves énekes-dalszerző Ed Harcourt, valamint a tavaly Danger Mouse-szal jópofa neo spagetti western albumot készítő Daniele Luppi. Talán neki is köszönhetően öltenek drámai jelleget ezek a dalok, melyeket - két instrumentális darabot leszámítva - mind Gahan énekel, aki a legelcsépeltebb popújságírói sablon szerint alaposan elhagyja a komfortzónát, de otthonosan mozog az ismeretlen területen. Van itt blues, soul, pszichedélia meg filmzenés hangulat, és egytől egyig remek aláfestést adnak annak az embernek, aki tizenöt éve még első volt a "melyik popsztár halála a legvalószínűbb jövőre" versenyben, és azóta is érik megpróbáltatások bőven (lásd a három évvel ezelőtti súlyos betegséget), de továbbra is sikeresen énekli ki magából a démonait. Ha egyszer lesz egy olyan album, amin az ő társdalszerzői munkái szerepelnek, akkor a drámai Longest Daynek, a vallás témáját érintő Presence Of Godnak, a Condemnationt és a Home-ot is megidéző Take Me Back Home-nak és a monumentális Bittermannek mindenképpen bérelt helye lesz rajta.
V2/Universal, 2012
