Zene

művészeti fesztivál színházi programja idén is a "hogyan lehet szakrális a kortárs" problematikából indult ki, s feltette a mérsékelten eredeti kérdést: lehet-e a történelmi falak közé betörni új időknek új dalaival? Távoli emberekről szólt Faustin Linyekula kongói táncos-koreográfus Le cargo című szólója. Arról, milyen a kulturális és társadalmi átmenet az egyes ember - esetünkben a táncművész - szempontjából Európa és Afrika között.

című operájának címszereplője a művész, aki az érzéki és a plátói szerelem között futkos ihletért. Valószínűleg csak útközben érzi jól magát, ilyenkor költ.

- vagyis Megcsípett a bolha, mégpedig egy kisebb magyarországi roma népcsoport, a beások nyelvén, akik egy archaikus román dialektust beszélnek, miközben jelentős részük a Dél-Dunántúlon él. Szűkös, bár figyelemre méltó előzmények (vö.

Osztrák falucskába érkezik az SS által hajtott halálmenet, további parancsig (a végcél: Mauthausen) a pajtába és környékére rendezkedik be a holokauszt. A zsidókat a pajtába zárják, a kocsmában sör helyett a nácibarát helybéliek szája habzik, az SS pedig, élén egy kékre borotvált ifjú kis véreskezűvel, a császári uniformisát gyorsan előkapó helyi arisztokratához szállásolja be magát.

Volt egyszer egy brit nő, aki olyan jó íráskészséggel, olyan szellemesen és intelligensen írt az életéről, amit nagyobbrészt a szex töltött ki, hogy blogja hamar a világ egyik legnépszerűbbje lett. Nem csoda, hogy könyvformában is kiadták, Magyarországon is.

A bágyadt nyári hónapokon átsegítő kötelező hiphoplemez idén kissé késve érkezett, mintha kivárta volna a kánikulát. A műfaj két legnagyobbika hozta össze, csak úgy soron kívül. Jártak-keltek a világban, felvettek ezt-azt, szinte látom, ahogy a lábukat a medencébe lógatva szórakoznak a rímekkel. Ám a jóléti hiphop e két gigászának közös mókája valahogy nem izgatta fel a nagyérdeműt. Jobb körökben úgy tartják, Jay-Z a fekete lemeze óta csak rombolja a renoméját, Kanye pedig már akkor elásta magát, amikor kiváló producerből közepes rapperré avanzsált. Na, de elég az előítéletekből.

Ezekben a napokban, hónapokban, amikor már közhelyszámba megy, hogy a magnókazetták után a CD-k ideje is leáldozott, és még nincs válasz arra a kérdésre, hogy miért fizessünk a zenék digitális forrásaiért, ha fizetés nélkül is elérhetők, a parázó lemezpiacon egyre jelentősebb teret és rangot kapnak a vinyljunkie-kra szabott áruk.

Talán még nem tűnt fel mindenkinek, de a videomegosztóknak hála jelentős paradigmaváltás történt a gagyigyártás piacán. Az uhrinbenedekek, vagyis a látványosan tehetségtelen, de önnön produkciójukat véresen komolyan vevő performerek sikereit megirigyelve a wannabe-sztárok egy része immáron direkt gagyit készít, az anyázós komment elvégre éppolyan hasznos forgalomgenerátor, mint a dicsérő.

"Nem önéletrajz" - olvasható Bíró Yvette első regényének hátlapján, s ez az előzékeny útjelző tábla rögvest arra hívja föl az olvasói figyelmet, hogy a Futó cselekménye azért valamilyen mértékben mégiscsak Bíró Yvette élettörténetét regényesíti. Egészen pontosan - amiképp ez legalábbis a szövegből vélhető - egy már-már elbeszélhetetlennek mutatkozó életesemény utótörténetét, amennyiben a Futó hőse, a biográfiai szerzőt (a nevezetes filmesztétát-filmírót) több ponton világosan megidéző Marion egy brutális autóbaleset után arra eszmél, hogy "sem anyja, sem felesége [...] többé senkinek", innentől fogva pedig hosszú éveken és megannyi különböző országon hordozza-cipeli keresztül feldolgozni próbált traumája terhét.

b> A progresszívabb Die In The Process album címadó dalával indított a Noise of Human Art az idei Gyár Fesztivál péntek estéjén. A hároméves, most már az Azfeszt szerepét is átvevő miskolci fesztivál rockos-metálos közönsége a triphopos elektronikus muzsikára nem engedte el magát igazán - legalábbis a koncert első kétharmadában. A spanyol Minerva Díaz Pérezt idén a brazil Camila De Oliveria gitáros-énekesnő és a cseh származású Susie Gamboa vokalista váltotta a zenekarban; ezzel együtt a N.O.H.A.

Sorozatgyilkos szedi áldozatait Oslóban - ami ma simán beillene szalagcímnek, az a Hóember megjelenésekor (2007) nem volt több puszta regénybeharangozónál. Nem mintha Harry Holénak, a norvég krimigyáros nyomozójának bármiféle beharangozásra szüksége lett volna; mire ez a hetedik esete megjelent (nálunk 4 kötetesre rúg a nyomozó múltja), már egy nagy múltú karakter magabiztosságával lendülhetett másnaposan akcióba.

Egy szórakoztatónak szánt előadás a végzős színművészetis osztály meg néhány más fiatal színész közreműködésével, ráadásul egy Tarantino-film alapján a papírforma szerint nem lehet nagyon rossz, pláne, ha az átírt filmszövegben nem ékszerrablás, hanem Andy Vajna pénzének lenyúlása a konfliktus alapja. Ezek után tényleg kifejezetten meglepő, hogy az előadás minden elképzelhető szempontból sikerületlen. Eleve hogy lehet egy Tarantino-szöveget unalmasan előadni? Márpedig itt kiirtották a legendás jelenetekből az összes feszültséget.

Countryénekesnek lenni egyike lehet a világ legmegerőltetőbb mesterségeinek, mert ha hiszünk Hollywoodnak, és mi okunk lenne kételkedni, akkor látnunk kell, hogy az egyszer oly szép reményű énekesek korán halnak, vagy ha mégsem, egy bizonyos stadionméret felett mind kiégnek. Cowboykockás ingüket többé nem vasalják, elbeszélgetnek a pickup truckjuk szélvédőjére felkenődő bogarakkal, leépülésük legfőbb bizonyítékaként pedig szemeteskukába rókáznak.

A Bouncing Souls amerikai punkveteránjainak fellépéséről annak ellenére sem lehet nagyon sok jót elmondani, hogy a közönségből láthatóan sokan kimondottan az ő koncertjükre érkeztek: enervált, másodvonalas, tipikusnak mondható tengerentúli dallamos punk-rockot játszottak némi folkbeütéssel, egy öregesen ide-oda szteppelő, egyébként szimpatikus, de egyáltalán nem színpadra - pláne egy ilyen zenekar élére - való frontemberrel (Greg Attonito), és egy olyan, tipikusan Dürer kertes hangzással, amelyből a keverőpult mellett ácsorogva sem lehetett többet érteni a mélyen dübörgő lábdobnál és a bántóan élesre kevert éneknél. A hangzás a Hot Water Music koncertje alatt csak annyit javult, hogy a lábdob-ének kettős mellé megérkezett a pergő is, így legalább a tempókat sejteni lehetett, viszont a két gitáros-énekes, Chuck Ragan és Chris Wollard lemezen emblematikus, okosan kitalált gitárharmóniái csak alig érzékelhetően verődtek ide-oda a klub falairól.