Zene

Túlcsordulás és agresszió árad Gyarmati Zsolt képeiről, de mintha mindez egy akváriumban zajlana. A kiállított munkák az urban art formakincséből építkeznek, de csöppet sem kívánkoznak az utcára; képépítményekről van szó, formailag leginkább popularizált, korai Rauschenberg- vagy Jasper Johns-installációk lehetnének.

Nézőpont kérdése, szerencsés-e, hogy Kőváry Zoltán, a The Trousers gitáros-énekese az erősen indie-hatással induló csapatában - még a név is arra a korszakra utal, amellyel kapcsolatban Lénárd Laci, a Metal Hammer főnöke nyögte be anno az örökbecsűt: soha ne bízz olyan zenekarban, ahol a név the-vel kezdődik és s-re végződik - hirtelen felfedezte a Hellacopterst és a skandináv rock `n' rollt, ennek megfelelően kezdett öltözni, és a zenekarnevet megtartva ebben a szellemben írt egy lemeznyi új dalt. Ha az ember felülemelkedik a fentieken, akkor akár kellemes szórakozást is jelenthet a Soul Machine, Kőváry ugyanis meglehetősen alaposan magába szívta a kortárs nagyok zenéjét.

Az idei bécsi (egy hónapig tartó, most 15-én záruló) ImpulsTanz fesztivál egyik kiemelkedő résztvevője az általa vezetett CCN de Montpellier több előadásával is jelen lévő Mathilde Monnier, a kortárs tánc egyik legjelentősebb koreográfusa. Egyórányi darabja magának a táncnak, sőt magának a mozgásnak - az emberélet mozgásainak is - a mibenlétére reflektál elementáris őszinteséggel.

Úristen, meghallgattuk az új Wavves-lemezt, és nemhogy nem szakadt szét a dobhártyánk, de még a fülünk sem zúg! Mi történik itt?! A 23 éves Nathan Williams vezette San Diegó-i trió az egyik zászlóshajója az elmúlt egy-két évben a blogoszférán átcikázó, otthon felvett, lo-fi hangzásba mártott lemezekkel kereskedő előadók trendjének. Ezek azok a zenekarok (a Times New Viking, a Vivian Girls, többek között), amelyek alapvetően popdalokat írtak, de olyan rettenetes ricsajjal szegélyezték körbe, hogy nemcsak édesanyánkat kergették ki a világból, hanem még a nyitottabb zenerajongókat is, akik attól sem riadtak viszsza, hogy hangosan követeljék az érintett blogok törlését.

Egy belga fesztiváltól szerzett ötlet szerint a közönség bátrabb tagjainak lakásában is lehet koncertet tartani. Nyilván akusztikusat, kis hallgatóságnak, kis gázsiért, de egészen más atmoszférában, mint amihez szoktunk.

Mintha csak megérezte volna, hogy a szellemíró kifejezés önéletrajza hazai megjelenésével szinte egyidejűleg nyeri el nyelvi létjogosultságát, Roger Moore nem késlekedik kijelenteni: számára is felkínálták a szellemírói segítséget, de ő ilyesmire nem fanyalodott, s 2007-ben bekövetkezett nyolcvanadik születésnapján önkezével látott hozzá, hogy végre megírja régóta tervezett önéletrajzát. Találkozhatunk benne mumpsszal és tüdőgyulladással (kétoldali), első csókkal és női magazinokban vállalt fotómodellkedéssel, a kezdő színészt megkörnyékező bácsikkal és a kezdő színész által megkörnyékezett lányokkal és aszszonyokkal, de Bonddal csak a kétszázadik oldal környékén akadunk össze.

Sokan gondolják úgy, hogy ha a nagyképű hangmérnök a szakmaiságot, a professzionalitást és egyáltalán a precíz munkát kéri számon a lusta/részeg/laza zenészeken, akkor csak elő kell kapni a 72-es Stones-albumot, és eljön az igazság pillanata. A legenda szerint ugyanis az eredetileg dupla vinilen (akkoriban ennek jelentősége volt!) megjelent Exile... valójában egy véget nem érő buli "mellékterméke", ám ennek ellenére a rock and roll csúcsteljesítménye, ami nem véletlenül szerepel ma is előkelő helyen az ilyen-olyan "minden idők legjobb albumai" listákon. (A Rolling Stone 500-as listáján például a hetedik.)

A múlt hónapban Václav Klaus cseh államfő hat elítéltnek adott kegyelmet, a nyolcvanhét éves, gyakorlatilag mozgásképtelen aszszony, Ludmilla Brozová-Polednová nem volt közöttük - Klaus nem is először tagadta meg tőle a kegyelmet. Tudják önök, hogy kicsoda napjaink cseh börtöneinek legidősebb lakója? Egykori csehszlovák államügyész, aki 1950-ben közreműködött Milada Horáko-vá halálos ítéletének meghozatalában.

Jelentős erők szövetkeztek itt, nem is akármire: a mozinézői életkor kitolására (kicsinyt lefelé). A fellépésre készülő kakukkos óra szép és igaz történetét (Maestro) az Oscar-jelölésig 2007-ben eljuttató animációs rendező és a népszerű mesekönyvíró és -rajzoló, Bartos Erika műve ugyanis nyilvánvalóan a három és hat év közötti korosztályt célozza be. Azok pedig pont olyanok, mint a jó Fidesz-szavazó, tutira hoznak magukkal (minimum) még egy embert a moziba. Arról már nem is szólva, hogy már bizonyítottak, hiszen rövid keresgélés után a mesekönyv mellett diafilmet, plüssfigurákat, gyermekruházatot, hangos könyvet (ugyancsak a moziban tündöklő Pogány Judittal) és - mit szépítsük - egy komplett webáruházat találtunk Bogyó és Babóca kettősének a főszereplésével. Mit is mondhatnánk erre? Az egyik legősibb mesterségről van szó: hiába röhögtük ki a vukos tolltartós, iskolatáskás, köpenyes, titokban pityergő szerencsétleneket az általánosban, a szüleik - és a módszer honosítói - hivatásos és hobbiváteszek voltak, már a komcsiban is meglátták a szép jövőt. Ma már persze nekünk sincs egy rossz szavunk sem a metódust illetően. A megélhetési alapú kicsinyszerűség a kultúrában és kapcsolódó részein immár teljesen legitim hozzáállás.

Természetes, legföljebb igen kockázatos, ha a színház forrásért a filmhez nyúl (fordítva nem így van: a színház adott esetben könnyedén, kockázatmentesen alakul át filmmé); Zsámbékon ráadásul filmrendező, Gigor Attila vette a kezébe Ingmar Bergman Personáját, és csinált belőle színházi előadást. Nem is a filmből, hanem a forgatókönyvből; sőt nem is abból, hanem annak (önmaga és a dramaturg, Emília Luptáková által) átírt változatából. S ha a cél az, hogy (akár láttuk, akár nem) felidéződjék bennünk Bergman Personájának szorongatóan különleges, egyszerre lebegő és súlyos atmoszférája, hát ez a cél el lett érve. Más kérdés, hogy aki látta a filmet, az bizony nem tudta száműzni lelki szemei elől Liv Ullmannt és Bibi Anderssont.

A Magyarországon élő, lengyel származású brit fotóművészt, Terri Potocznát az irritálta, hogy a médiában "fekete-fehérben, szegénységben" ábrázolják a romákat. Itt valószínűleg az a XIX. században kanonizálódott kép tölti be a kortárs média képeinek is a helyét, amely a porban fürdőző purdékról, a vályogvető és vándorcigányokról vagy az érzéki cigánylányokról a mai napig rögzült a köztudatban. A Magyar Nemzeti Galéria tele van az ilyen témájú XIX. századi festményekkel, sőt az elegáns Ferenczy Károly a XX. század elején is festette az olcsó pénzért kapható, fényes bőrű cigánylányok aktjait. Ezek az ábrázolások valóban a többségi társadalom konstrukciói, amelyek kellő distancia alkalmazásával és nem is annyira ártatlanul az idegenség státuszában akarják megtartani a mellette párhuzamosan élő népcsoportot. Kifogás tehát bőven van az ábrázolás módját és tartalmát illetően. De kérdés, hogy az a játék, amelybe Potoczna belevágott, nem veszélyes-e szintén.