Radnóti Színház: Lehettem volna Csehov (Ványa bácsi)
Egy bátor kísérlet felemás eredményének tanúi lehetünk a Radnóti Színházban. A magyar rendezők több-évnyi megalkuvása után Valló Péter vette a bátorságot (utoljára talán a híres, Ascher Tamás-féle Három nővér esetében volt így), s négy részben, három szünettel állította színpadra a Ványa bácsit. Szakmailag teljesen érthető és indokolt ez a megoldás, mert Csehov - mint a többi nagy drámája esetében is - négy felvonásra osztotta a történetet, önálló epizódokkal, szigorúan felépített struktúrával, s a felvonásokat erős, snittszerű befejezéssel zárta le. A csehovi dramaturgiában kiemelt fontossága van a felvonások között eltelt időnek, ami lehet néhány óra, nap, hét, de akár egy év is. Azaz tessék a felvonások között szépen kimenni, cigarettázni, fecsegni, gondolkozni a látottakon, mustrálni a színházlátogatók toalettjét, társadalmi életet élni. Csakhogy a magyar néző mára elszokott ettől a hagyományos szaggatottságtól, kényelmessé tették az elmúlt évtizedek sűrítő felfogású rendezései, s inkább zavarja a helyzet, mintsem élvezetes a számára. Ez már rég nem a szüleink által mesélt, valóban ötfelvonásos Shakespeare-előadások korszaka, amikor még magától értetődő volt mindez. Néző vagy rendező hibája-e, nem tudom (inkább a koré), de ma a magyar színházakban az "inkább essünk túl rajta gyorsan" szemlélete uralkodik.