Videó: Ne állj ellen a gonosznak! (Stephen Frears: Mary Reilly)

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
1996/46. (11. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Többször és többen megjósolták már az elit és a populáris művészet küszöbön álló nászát, de az életre szóló nagy találkozás helyett eddig inkább csak könnyű flörtökhöz, egyestés elhálásokhoz volt szerencsénk. Ritka a jó matchmaker, talán ha három ilyen ügyködik ma a pályán. Az egyiket Stephen Frearsnek hívják, ő az európai a kis csapatban, és aranyból van a keze. Az angol free cinema nagyágyúi mellett tanulta ki a szakmát, és egy-két hollywoodi botlásától eltekintve csupa boldog házasságot szerzett. Újabban ingázik Európa és Amerika között, hol egy low budget zsánerfilm, hol egy méregdrága szuperprodukció, egyet ide, egyet oda. Az óvilágban Az én szép kis mosodámmal alapozta meg hírnevét, oda túl csak három évvel később csinálta meg magát, a Veszedelmes viszonyokkal, Choderlos de Laclos XVIII. századi levélregényének Christopher Hampton-féle átiratában. De még ezelőtt történt, hogy lefektette Sammyt és Rosie-t (Sammy and Rosie Get Laid, 1987), majd rá egy évre jól aláfűtött a Prick Up Your Ears kétértelmű című és egyértelműen meleg témájú, szokatlanul szókimondó mozidarabbal.

Többször és többen megjósolták már az elit és a populáris művészet küszöbön álló nászát, de az életre szóló nagy találkozás helyett eddig inkább csak könnyű flörtökhöz, egyestés elhálásokhoz volt szerencsénk. Ritka a jó matchmaker, talán ha három ilyen ügyködik ma a pályán. Az egyiket Stephen Frearsnek hívják, ő az európai a kis csapatban, és aranyból van a keze. Az angol free cinema nagyágyúi mellett tanulta ki a szakmát, és egy-két hollywoodi botlásától eltekintve csupa boldog házasságot szerzett. Újabban ingázik Európa és Amerika között, hol egy low budget zsánerfilm, hol egy méregdrága szuperprodukció, egyet ide, egyet oda. Az óvilágban Az én szép kis mosodámmal alapozta meg hírnevét, oda túl csak három évvel később csinálta meg magát, a Veszedelmes viszonyokkal, Choderlos de Laclos XVIII. századi levélregényének Christopher Hampton-féle átiratában. De még ezelőtt történt, hogy lefektette Sammyt és Rosie-t (Sammy and Rosie Get Laid, 1987), majd rá egy évre jól aláfűtött a Prick Up Your Ears kétértelmű című és egyértelműen meleg témájú, szokatlanul szókimondó mozidarabbal.

A Sammy és Rosie lefekszenek (egymással, mással vagy a korszellemnek - mindhárom értelmezés belefér, és mellé még egynéhány) radikális és könnytelen búcsú a 68-as illúzióktól, a lejárt szavatosságú politikai és életvezetési divatoktól. A film persze jóval zaftosabb, mint ez az ideologikus ízű megfogalmazás, egy londoni értelmiségi vegyes házasság és a kiterjedt baráti kör problémáit taglalja két házibuli közben, midőn a szívzűröket súlyosbítandó harmadiknak színre lép a férj pakisztáni - előbb miniszter, majd politikai menekült - atyja.

Legutóbb a Méregzsák című ír prolikomédián lehetett jókat mulatni, most pedig megjött a Mary Reilly. Kosztümös adaptáció és amerikai film ez is, akár a Veszedelmes viszonyok, ideát, úgy tűnik, egyre kevésbé futja kosztümre, korhű utcaképre, enteriőr. Az alapmű Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ja, de nyomokban ráismerhetünk a későbbi feldolgozások hatására is.

A Mary Reilly sötét videótékákban lappang A gonosz csábítása álnéven. A címnek annyit írhatunk a javára, hogy legalább az ellenkezője igaz. Belátom én, hogy nálunk nem vert gyökeret a puritán angolszász címadási hagyomány, pedig az eredeti címnek megvan az az előnye, hogy határozottan rámutat a főhősre, aki ezúttal nem a kétlelkű doktor, hanem a házánál szolgáló kis cselédlány. Julia Roberts játssza, fiatal és ártatlan, persze szép is, ám ahogy rebben... Mindez azonban kevés volna az üdvösséghez: a lényeg, hogy ő az, aki nem áll ellen a gonosznak.

Egyszerűen elfogadja a gonosz jelenlétét a világban, nem akarja tűzzel-vassal irtani, s kivált nem gyűlöli azt, akibe beléköltözött. De nem is hódol be: megmarad jónak, hogy végül a védtelen tisztaság meg a szeretet bizonyuljon erősebbnek. Hogy mindez szemenszedett hazugság? Meglehet, de akkor is erre az ezeréves tévedésre épült a zsidó-keresztény (európai) erkölcs és civilizáció.

A Mary Reilly véres és gyönyörű mese pazar kiállításban. Drága lehetett, de megérte. Javarészt belsőkben játszódik - a doktor viktoriánus nagypolgári háza és laboratóriuma, londoni kórház és bordély -, amelyeket erős, domináns színek uralnak, törtfehér, vörös és fekete. Maga a laboratórium nem obskúrus zug a pincében, hanem a lakóház párja. Az udvarból lefelé vezető lépcsőkön lépünk be - hogy meglegyen az alászállás -, de az átjáró tágas auditóriumba vezet, egy egyetemi előadóterem másába, közepén az oltárszerű boncasztallal. A következő szint fehérre meszelt, nagy üres tér vaslépcsőkkel, pallókkal, láncokkal, kötelekkel, míg legfelül maga a labor a szokásos kellékekkel. Van még valami ezen túl is, lennie kell valahol egy még titkosabb helynek, de ide, a szentélybe vagy a pokol legbelső bugyrába nem vezetik be a nézőt.

És ez jó. Frears - egyebek mellett - attól jó rendező, hogy tudja, nem kell mindent megmutatni. Tudja úgy szőni a történetet, komponálni a képet, hogy az is benne legyen, ami nem látható feketén-fehéren vagy éppen technicolorban a vásznon. Takarékosan adagolja a rémségeket, többnyire beéri jelzésekkel, metonímiákkal, ahogy a kettős szerepet játszó John Malkovich is jóformán csak színészi eszközökkel lép át egyik alakból a másikba. (Képzelhetjük a maszkmester csalódottságát.) Malkovichot egyébként én sokáig angol színésznek hittem, hiszen munka híján oly sok Királyi Akadémián tanult színész vándorolt át Amerikába. Tévedésemet menti, hogy tíz évig jóformán csak színpadon játszott (legtovább egy chicagói alternatív társulatnál), és később is inkább európai rendezők filmjeiben lehetett őt látni (Roland Joffé a Gyilkos mezőkben, Schlöndorff Az ügynök halálában, Bertolucci az Oltalmazó égben, Manuel de Oliveira A kolostorban), meg angol színművek tévéjáték-változatában. Lényegében máig így áll a helyzet (most éppen az Antonioni-Wenders-féle Túl a felhőkön-ben találkozhatunk vele). Kiváló színész, de meg kell hagyni, sem alkatilag, sem eszközeiben nem az a kiköpött hollywoodi sztár, talán azért nem kell az amerikai filmeseknek. De Frearstől megint nagy szerepet kapott.

A Mary Reilly témája kétségtelenül kelendő manapság, a nagy tolongásban egymás farkába harap a sok vámpír, ludvérc és egyéb rémkirály. Frears filmje valahogy úgy járt most, mint annak idején Forman a Valmonttal. Az ezer Oscart kaszáló Amadeus után úgy érezhette, elég a parírozásból, most már elég nagyfiú ahhoz, hogy ellenszegüljön. Amikor aztán a mogulokkal szemben alulmaradt, még mindig számíthatott arra, hogy a hollywoodi Veszedelmes viszonyok csak giccsparádé lehet, és az eredmény majd őt igazolja. Nem tudhatta, hogy Frearsben emberére akad, aki nemcsak a pénzt, paripát, fegyvert szerzi el előle, de a dicsőséget is. Halmazati - és tegyük hozzá, mélységesen igazságtalan - büntetésként sok helyen még a puszta esélyt sem kapta meg a Valmont, egyszerűen nem forgalmazták, Forman pedig hosszú évekig, egészen mostanáig várhatta, hogy újra rendezhessen. A Mary Reilly esetében is a konkurencia, a piac telítettsége lehet az oka, hogy e mozgóképre festett remekműnek nem jutott nálunk vászon. Értem én, csak a szívem szakad meg érte.

Bori Erzsébet

Mary Reilly; színes amerikai, 1995, 108 perc. Rendezte: Stephen Frears; fényképezte: Philippe Rousselot; szereplők: John Malkovich, Julia Roberts, Glenn Close. Videón forgalmazza az InterCom.

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
1996/46. (11. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...