Volt kor (már elmúlt), mikor a romantikát a kórházi történetek, a kalandot pedig a betyáros könyvek jelentették. A kórházi limonádék valahogy átmentették magukat a tévés világba, a betyárok viszont gyengébbnek bizonyultak, vagy legalábbis a természetes kiválasztódás kegyetlen törvényei megfosztották őket a subától és a konya bajusztól. Egész mostanáig nem született meg az, aki rátalált volna a spanyolviaszra. A Szkénében azonban egyesítették végre a két alapműfajt, és megszületett a tökéletes megoldás: a kórházi betyártörténet.
Állj! Kezdjük újra.
A műfaji meghatározás valóban kórházi betyártörténet, de másról van itt szó. Nincs szükség felesleges viccelődésre, hiszen az előadásban nem viccelnek feleslegesen. A Kórház-Bakonyt egy rosszkedvű ember írta és rendezte (Pintér Béla, aki a Szkéné és környéke egyik legrégebbi - és egyik legjobb - színésze, valamint egyik legújabb rendezője), és ő keresett vállalkozó kedvű embereket hozzá, akik előadják.
És ha szabad rögtön a lényegre térnem, ez közös művük legfőbb erénye: a lassacskán felfedezhető, fokozatosan előlopakodó rosszkedv. A mód tetszik, ahogy egy hangulat ennyire megengedően, minden tolakodás nélkül veszi birtokába a teret. A csalódottság, a becsapottság alig kézzelfogható érzése ez, ami nem kapcsolatos politikával, szűk levegővel, sikertelen felvételi vizsgával, megemelt ebadóval, hanem csak rosszkedv, úgy általában, a maga ősi, pőre tisztaságában. Rosszkedv, ami kidühöngésre (kitáncolásra) vár.
Talán jobb volna máshonnan kezdenem.
Az előadás kórházi életképpel kezdődik: hülye nővérek ülnek a pisiscsészék fölött, élik a hülye kis életüket, ami így, nézőtérről nézve rettentő szórakoztató. A humor forrása az, hogy semmi sem poén: ezek a szövegek valószínűleg természetes környezetükben is bőven tenyésznek. Torz, de valódi formák tálaltatnak elénk. Az előadás kórházi epizódja - mint később kiderül: a keretjáték - mégsem akar realista lenni, inkább köztes helyzetével játszik. Bohóckodás ez, kórházi sztereotípiák, injekciós tűre nyársalt betegek bohóctréfája, némi kórházsorozat-paródiával, ami nem elégszik meg ennyivel: végig a valóságra kacsingat. Legfeljebb annyi kifogásom lehet, hogy az első negyedórában a szereplők nehezen boldogulnak a hosszabb mondatokkal (még Terhes sincs formában, aki pedig mindig), de a keretjáték végétől már nincs ilyen baj, igaz, nincsenek is hosszabb mondatok: az akció veszi át a helyüket.
Mert váratlanul megfordul a világ, és ez a másik, fordult világ fut tovább, nagyjából az előzővel párhuzamosan. Ettől kezdve hirtelen váltásokból áll össze a darab. Professzorok alakulnak ízes beszédű csendőrparancsnokká, betegek meg látogatók ízetlen betyárrá, de minden zavarba ejtő váltás hamar újra hozzáilleszthetővé válik az előzőekhez, vagy legalábbis elhelyezhetővé hozzájuk képest, hogy aztán egy következő csavar átmenetileg újból mindent kizökkentsen a helyéről. Különféle távoli világok találkoznak, a világok átjárják egymást, és nincs köztük fő- és mellékuniverzum. Mindig az éppen jelen lévő a viszonyítási pont, amihez képest a többi távoli és álomszerű marad. A szereplők nem választanak, az új helyzetek szeszélye dobálja őket egyik karakterükből a másikba, míg az előadás végére nagyjából össze nem áll a kép. Persze maradnak elvarratlan szálak meg elvarrhatatlan ellentmondások, de ez nem krimi, itt nem kell kizárni az összes megvalósuló lehetőséget ahhoz, hogy eljussunk az igazsághoz, sőt...
Elnézést. Elragadtattam magam.
Minden sokkal egyszerűbb: a színen egy komédia, melyben - aki akarja - bőven találhat komoly férfibánatot, és melytől a legnagyobb dráma idején sem áll távol a vulgáris poénkodás. Márpedig ha e kettőt sikerül jó arányban elegyíteni (nem felváltva mutogatni drámát és poént, hanem egyben színre hozni), az az egyik legnagyobb színházi erény. Témája a sors mint olyan, hogy kivel ez történhet, kivel az, de senkivel sem az, amire vágyik, vagy amit érdemel. Beteljesülhetetlen férfiálmokat látunk: tajgai idillt egy eszkimóval és vad, erotikus őrjöngést egy kokainnal túlfűtött brazil kommunista cédával - ezek persze csak álomképek egy álomról álmodott álomban, de a sokszoros idézőjelen belül is őszinték.
Látunk még néhány fantáziadús megoldást, rutinos, jó színészeket, hibátlan, dramaturgiailag, hangulatilag is indokolt néptáncot meg sok gátlástalanságot. És ez így van jól. Pintér Béla és társai előző előadása, a Népi rablét egyszerűbb volt, határozottabb, célratörőbb, dühösebb. Ez a mostani többfenekűbb, széttartóbb, rejtélyesebb, mondhatnék akár melankolikusat is. Hogy ebből mi következik, az már ízlés dolga: talán az az előadás erősebb, mellbe vágóbb volt; ez talán több gondolkodnivalót ad. Egy biztos, aki figyel, tanulhat néhány kardiológiai szakkifejezést, az ilyesmi mindig jól jöhet.
Deutsch Andor
Kórház-Bakony; írta és rendezte: Pintér Béla; szereplők: Terhes Sándor, Deák Tamás, Bencze Sándor, Péterfy Borbála, Enyedi Éva, Nagy-Abonyi Sarolta, Szemerédi Virág, Thúróczy Szabolcs, Tamási Zoltán, Pintér Béla; koreográfus: György Károly; díszlet: Nyitrai Orsolya, Tamás Gábor; jelmez: Nyitrai Orsolya; fény és hang: Tamás Gábor
