Blues
Kezdjük így. Nem járunk rosszul, ha Toumani Diabatét nevezzük ki az év zenészének. (Gratulálok neki.) Diabate korán játszik, Maliban él, és tív évvel ezelőtt írt először történelmet az első szóló koralemezzel. Idén két albumon is tündököl. A New Ancient Strings címűt az édesapja inspirálta, és két kora hallható rajta, továbbá 1999 egyik leggyönyörűbb balladája, a Salama. A Kulanjan Taj Mahallal közös, aki elmondhatja most már: húszéves rákészülődés után végre "hazatalált"; nagyon ideje volt, hogy a Mississippi country bluesa elöntse Malit.
Maliban amúgy is erős évet zárt a blues. Ali Farka Toure öt év múltán belement egy új lemezbe, annyit kért csak, telepítsenek a falujába egy mobil stúdiót. Az anyag a Niafunké címet kapta, és hardcore Mali: ezúttal labdába sem rúghat a Mississippi, elvannak maguk is a Niger szellemei. Boubacar Traoré a kevésbé ismert mesterek közül való, de most, hogy - tanítványaival, Habib Koite-tal például - elkészítette a Maciré albumot, a novemberi sikerlista máris érzékenyen reagált.
Ami a Balkánon van, az is blues, miért ne. A Balkan Blues című válogatás a Balkán muzsikája és az afro-amerikai blues között persze nem a zenei formákat tekintve von párhuzamot, hanem - közös motívumként - a kendőzetlen, nyers, szenvedélyes személyességet állítja fókuszba. Ez a százötven perc rendkívül erős, legfeljebb a kutatóknak okozhat kis csalódást: a felvételek túlnyomó része átvétel. De mondom, halandóilag biztosan bejön, erre a macedón sztárok (Ferus Mustafov, Kocani Orkestar, Esma Redzepova) éppoly garanciát jelentenek, mint a román felhozatal: cimbalmosnak Toni Iordache, hegedűsnek Ion Petre Stoican, klarinétosnak Luca Novac, énekesnek Achim Nica. Innentől Bukarestbe vágyódik az ember, ha nem jön össze Mali.
A következő blueslemez az év felfedezettje nekem. Egy kaliforniai duó, a Snakefarm hozta össze, Songs From My Funeral a címe, és csupa-csupa tradicionális blues triphopos változatát tartalmazza. Ilyenkor én össze szoktam vonni a szemöldökömet, de most tényleg padló: Anna Dominónak nagyszerű a hangja, Michael Delory tök okos gitáros (plusz összeszedtek pár kitűnő muzsikust), gógyisak, elegánsak, változatosak az elektronikus alapok - tokkal-vonóval tuti dobás.
Dance
A folk és a triphop találkozásai közül még a svéd Garmarna együttes Vedergällningen albumát kell kiemelnem; nekik persze könnyű, ők kütyük nélkül is kiváló dalokat tudnak írni. Viszont a francia Les Negresses Vertes (sajnos) már nem bír kiváló dalokat írni, így Trabendo című albuma csak félig menekülhetett meg, Howie B segedelmével. A New York-i Arto Lindsay mindeközben képtelen volt kikopni a technós bossa novából, Prize című albuma már a negyedik három év alatt. Sok. A brazil Suba is valami hasonlót művelt S-o Paulo Confessions címmel (hogy csak a hazánkban is kaphatókat említsem).
Natacha Atlas (és fegyverhordozója, Alex Kasiak) Londont telepítette Kairo szomszédságába: a Gedida album jó levegőjű, igen kellemes etnopop, összefonva a Trans-Global Underground nyelvét a klasszikus arab slágerénekesek érzékenységével. Megereszkedett kissé, de még a "varázsszőnyeg-bizniszben utazik" a Zap Mama a` Ma Zone-ja is: rap és hip-hop, soul és funky, blues és latin, drum & bass és afropop - holnapra megforgatjuk az egész világot.
A Snakefarmhoz hasonlóképp, maradandót durrant bennem Cheb I Sabbah Shri Durga című albuma. Egy San Franciscó-i illetőségű algériai DJ masszív indiai megszállottságában indiai és pakisztáni zenészekkel hozta össze a szemplerjeit, loopjait, és olyan anyagot sikerült kikevernie, amelyben a (ritka) jó elektronikus tánczenék transza a tradicionális ragák elragadtatottságával párosul.
Brass
Hozzánk Kusturicával tört be a rezes hullám. Pörgött a Black Cat White Cat filmzenéje is, ezerrel, még csak Bregovic sem kellett hozzá, pedig. A Kocani Orkestar anno a Cigányok idejében tűnt fel, s most Gypsy Mambo címmel tanúsította, hogy a macedón és szerb darabok mellett egy latin vagy egy algériai téma is belefér. Jó sodrású, húzós lemez, majdnem olyan nélkülözhetetlen, mint a moldovai Fanfare Ciocarliától a Baro Biao. Amely darál is, rögtönöz is, hasonlóképp, csak közben nincs párja. (Forgalomban nincs, de ez nem a görög Florina Brass Band Florina Brass Band II, a Londonban indiai Bollywood Brass Band Bollywood Brass Band és a kölni Schäl Sick Brass Band Tschupun című lemezeinek a baja.)
Kuba
Ez most már így is marad, a kubai láz csillapíthatatlan, és forrásának semmi kedve kiapadnia. A ´99-es évet egyrészt a tavalyelőtt robbant Buena Vista Social Club kortalan veteránjainak szólólemezei teszik emlékezetessé: Compay Segundótól a Calle Salud, Ibrahim Ferrertől a Buena Vista Social Club presents Ibrahim Ferrer, Eliades Ochoától a Sublime Illusion, az Afro Cuban All Starstól (benne Ruben Gonzalez és Ibrahim Ferrer) a Distinto, diferente. Aztán. A Los Zafir-os énekegyüttes Bossa Cubana albuma a ´60-as évek Havannáját idézi, butuska elektromos gitárral, rhythm & blueszal, boleróval, calypsóval; míg a Casa De La Trova (ugyancsak hetven-nyolcvanéves) trubadúrjai a század eleji Santiago folkénekeseinek állítanak emléket. Hát így. Én már többször eltökéltem, hogy a következő dobást unni fogom, de még nem jött össze igazán. És így tovább, így tovább, a harmadgenerációs Septeto Nacional két albumot is kihozott (Havana Mood; Mas Cuba Libres), Luis Frank, illetve a Viva Cuba megkerülhetetlen, ráadásul az Orquesta Aragon La Charanga Eterna című lemezét még le kell valahonnan akasztanom.
Zöld-foki szemünk fénye, Cesaria Evora sem úszta meg Kubát: a (hagyományosan muszáj) Café Atlantico jócskán megmártózott benne, de azért ne aggódjék, aki morna nélkül nem sokáig bírja.
Magyar-
országon sikerágazat a roma folk, s ennek akár a Romanyi Rota Phiravelman kalyi phuv, akár a Romano Drom Déta dévla albuma a legnemesebb hagyományából való. Balogh Kálmán (és a Romano Kokalo) az énekes és a hangszeres tradíció, valamint a különböző cigányzenei stílusok összefogására szövetkezett (Gipsy Colours), de túl komolyan vette, nem tellett elég a tűzre, a felszabadultságra, a szív dolgaira.
A Muzsikás együttes Bartók albumának angol változata világszerte kirívó visszhangot kapott: egy októberi rádiós összesítésben több száz ´99-es kiadványt megelőzve állt a 14. helyen. Az a gyanúm, hazai lemez még nem kapott ennyi elismerést a világban. Kiss Ferenc kedvenc bujdosóit és bujdosásait gyűjtötte össze, s mint Vízöntő-korabeli dolgaiban, a Nagyvárosi bujdosókban is tetten érhető a környező népzenék, a dzsessz és az elektronika iránti nyitottsága. A Makám együttes Lovász Irénnel és Bognár Szilviával régi moldvai népdalokat dolgozott fel - a SkanZennel válaszolva Kodály kérdésére: "Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt nem ide-oda hányódó komp lenni, hanem híd, s talán mindkettővel összefüggő szárazföld?"
Huszonöt éves jubileumát tartotta a Vujicsics és a Kolinda együttes, harmincéveset a Kaláka: gratuláció.
Afropop
Igazán beleférhetett volna, hogy az évezred végére kijöjjön az új Youssou N´Dour-lemez - el is készült már egy fél éve, de még alkudoznak a kiadóval -, akkor nem csak negyvenedik születésnapja alkalmából köszönthetnénk az urat. Pillanatnyilag be kell érnünk a pártfogoltjával, Cheikh Loöval, persze az sem rossz bolt: a Bambay Gueej jeleskedik pár vonzó szenegáli-latin-mediterrán keresztúttal. Még többre vitte, és rá is szolgált szegény (nigériai) Femi Kuti: apja, a legendás Fela tettlegesen frusztrálta, amíg (tavalyelőttig) élt - előbb nem engedte, hogy képezze magát, utóbb azzal vádolta, hogy őt koppintja. Hát most a Shoki Shoki az év egyik legsikeresebb albuma lett: pulzál benne Fela dzsesszes-funkys vénája, de könnyebben fogyasztható; Feminek esze ágában sincs negyven-ötven perces darabokat játszani. "Apa csak egy volt" - mondhatja Salif Keita is, akit anno száműzött az őse, amikor nemesként a vándorénekesek hivatását választotta. Papáját én az év legeksztatikusabb afrodizsijének tartom, arról nem beszélve, hogy (a közreműködő Toumani Diabatéval) így szépen visszatérhetünk Maliba.
Észak-Afrikából egyrészt az algériai rai adja magát, más kérdés, hogy Franciaországban élnek a sztárjai. Az 1, 2, 3 Soleils koncertalbum összehozta a herceget, a fejedelmet és a királyt: Faudelt, Rachid Tahát és Khaledet; és ebben a három cseppben ott a tenger + Párizsban Orán, Oránban az andalúziai, az egyiptomi és a helyi hagyomány.
Másrészt a marokkói-algériai gnawahullám (eredendően a nyugat-afrikai rabszolgák transza) vadítja a popzenét. Németországban El Houssaine Ki (Safran), Franciaországban a Gnawa Diffusion (Bab El Oued Kingston) vagy az Orchestre National De Barbés (Poulina), és ez több, mint ígéret: nekem már betartottak rendesen.
Marton László Távolodó
