Zene

Hét kis kritika

Az efféle filmek alapsémájával az a fő baj, hogy a folytatásokban csak nehézségek árán vagy épp bizonyos nehézségek leküzdésére alkalmazható csupán. De milyenek is az effélék?

Amikor Friedrich Wilhelm Murnaunak nem adták oda Bram Stoker Drakulájának a jogait, a filmrendező nem a történet megfilmesítésétől állt el, csak a címtől: így lett az ő vérszívója Nosferatu. A Casablanca jogaival már nem is bajlódott senki, de minek is tették volna, még ha meg is szerzik, csak a bajt meg az örökös öszszehasonlítást hozzák magukra.

Akik kitalálták, hogy Kőszegen és a Városmajori Parkszínpadon Csokonai Vitéz Mihály A méla Tempefői című szatirikus vígjátékát kellene bemutatni, azt hitték, hogy a darab egyértelmű üzenete mérsékelt intonációban is diadalmaskodni fog. Ezért aztán Jordán Tamás rendezése laza és színészcentrikus, ahogyan azt egy nagyjából-egészében tisztes nyári produkcióban, vagyis hakniban megszoktuk. Legnagyobb ötlete, hogy az előadás előtt és alatt fellépteti a Sebő együttest - én speciel régen láttam-hallottam őket, ezért ez az ötlet jólesett.

Az operettet gyakorta szokták közhelyesen az illúziók, egyszersmind a nosztalgikus kiábrándultság műfajának nevezni, és a Marica grófnő szegedi premierje formailag tökéletesen megfelelt e körülírásnak.

A kiállítás, annak ellenére, pontosabban vagy más szempontból azzal együtt, hogy a "birtokba vett" húsz év legjobb és legfontosabb munkáit mutatja be, furcsa és ambivalens érzéseket támaszt. Szilágyi Sándor 31 művész százvalahány képével, azt hiszem, egy sajátos "teoretikai alapvetést" próbál megfogalmazni. A korszakolással, ez látható, történeti-kronológiai metszetet kíván adni, a válogatás szempontjaival pedig, ugyancsak rögtön érthető, a műfajok és eljárások közötti szinkrónia-szinkronicitás, párhuzamok és áthatások érvényét és mélységét igyekszik feltárni.

Képzeljünk el egy olyan vándorkiállítást, amelynek ez lenne a címe: "Árpád fejedelem és öröksége", és ami egyszerre mutatná be a magyarsághoz köthető leleteket az Uráltól Spanyolországig, és a Kárpát-medence régészeti és más tárgyi emlékeit a hunoktól a 20. századig. Hamar belátnánk, hogy lehetetlen feladat volna, mind a magyar nép, mind a mai Magyarország területén, a magyarság megjelenése előtt élt népek, népcsoportok tárgyi kultúrájának még csak vázlatos ismertetése is. Hamar belátnánk, hogy a koncepcióval van a baj.

Réfi János fiatal poéta 2002 januárjában gondol egyet, s fordításba fog. Rilkét szemeli ki.

A hetvenes évek elején megjelent, a bácskai soknemzetiségű falu, Szenttamás életét bemutató regényfolyamának első része, a Virágos katona egyszeriben a kortárs magyar próza legjobbjai közé emelte a szerzőt. És nem érdemtelenül. A harminc éven keresztül írt, tetralógiává terebélyesedő, a Latroknak is játszott összefoglaló című nagyregényt most először veheti kézbe egy kötetben az olvasó.

Breakbeat, downtempo, indusztriál és a többi: a Sziget elektronikus kínálatából a Narancs puttyogásügyi szakértője mazsoláz.

Ausztrália ugyan kimaradt és Ázsiát is csak egyetlen csapat képviseli, de a másik három földrészt illetően éppoly színes a kínálat, mint mindig.

Ennek is össze kellett jönnie egyszer: augusztus 11-én, szombaton a Szigeten az indusztriális rock történetének legnépszerűbb zenekara, az amerikai Nine Inch Nails zárja a Nagyszínpad programját. Alant pályakép és némi esélylatolgatás következik.

Mi, a Narancs gitárzenére kiképzett hadfiai éveken át ahhoz voltunk hozzászokva, hogy a Sziget közeledtével takaros panaszkórusba rendeződjünk ezeken az oldalakon, ám szívünk most könnyű, sőt vidám, hisz' ebben az évben kétségkívül nekünk, vagyis a gitárfrontnak áll a zászló.

Nyolc kis kritika