Kocsis Zoltán karmesterként radikális megoldással élt: nem akarva homogeneitást hazudni a heterogeneitás képtelenségébe, az elsõ két tételt leválasztotta a mû további történéseitõl. Attacca, azaz szünet nélkül játszatta õket, vagyis voltaképpen két, egymást kiegészítõ mûvet vezényelt egy este. Frenetikus végeredménnyel. Az elsõ tétel vasöklû széthullása, aztán a második ördög-galoppja a vonósok megdöbbentõen sunyi lopakodásával, a fafúvósok madárzajos közremûködésével tébolyba vitt még az árnyas lombok alatt is, melyek képtelenek rá, hogy visszaverjék a hangot, vagyis - mint a mû megalkotója - süketek.
A képzeletbeli második mû a lassú, harmadik tétellel kezdõdött. Kocsis ezt puszta lírai bevezetésnek, erõgyûjtésnek szánta a roppant méretû és hitû negyedikhez. Ez a legkevésbé sem a népek testvérré válásának EU-eszményével tüntetett; éppen ellenkezõleg, karakter-variációk sorozataként szólt, az élet esetlegességei ellenére is monumentálisan - az evilági eszményekben csak izomból hívõ Beethoven hangján. Kocsis zseni.
- csont -
Martonvásár, július 28.
*****
Arnaldur Indridason: Vérvonal; Kihantolt bûnök Minden túlzás nélkül kijelenthetõ, hogy újabb személlyel bõvült a világ leghíresebb (és legszeretettebb) detektívjeinek panteonja. Az "újonc" pedig nem más, mint Arnaldur Indridason figurája, a Reykjavíkban tevékenykedõ Erlendur (ejtsd: Erlendür) nyomozó.
A nagy elõdök során végigtekintve Erlendur alakja és jelleme leginkább Maigret felügyelõével mutat rokonságot. Ezt a feltevést látszik alátámasztani az is, hogy - Maigret-hez hasonlóan - Erlendur arcát sem ismerhetjük meg. Testmagasság, öltözködés, alkat, hajszín - minden megvan, kivéve az arcot. Ez a fogás, miként Simenon esetében - aki azt állította, hogy Maigret arcáról "egyszerûen nem volt elképzelése" -, feltételezhetõen itt sem véletlen.
Körülményeit tekintve viszont Erlendur éppen Maigret fordítottja. Az izlan-di nyomozónál szó sincs nyugodt, polgári háttérrõl és megértõ feleségrõl. Erlendur húsz éve elvált, volt felesége azóta is gyûlölködik, gyerekei drogosok, õ maga pedig egyedül él egy lerobbant lakásban. Negyvenes, magányos férfi, aki mirelit ételt melegít a mikrosütõben, és aki félregombolt kötött kardigánt visel a gyûrött zakója alatt. Mindkét regény két szálon fut: az egyik az aktuális bûnügy felderítése, a másik pedig Erlendur családi élete, pontosabban: lányának, Eva Lindnek a tragédiája. A szerzõ jó arányérzékkel illeszti egymás mellé e két vonulatot. Erlendur személyiségét nem belsõ monológokon vagy leírásokon keresztül ismerjük meg, hanem gyakorlatilag "félmozdulatokból" és nagy elhallgatásokból. Erlendur kevés - és sohasem kezdeményezõ jellegû - agresszív megnyilvánulásában néhol Philip Marlowe arca sejlik fel: a krimik történetében eddig egyedül õ volt képes ilyen kiábrándult és hideg eleganciával pofonokat adni és kapni.
A bûnügyek messzire visszavezetnek a múltba. A Vérvonal történetének "valós" ideje a 60-as évek, a Kihantolt bûnök alapcselekménye pedig a II. világháború idején játszódik. A nyomozás tehát nem más, mint kutakodás a (fél)múltban. Családi tragédiák, elfojtások, hazugságban leélt életek kerülnek felszínre Erlendur keze nyomán. Tágabb szemszögbõl nézve ezzel a szerkezettel mintha azt próbálná sugallni a szerzõ, hogy a jelenkori bûnök csak a jéghegy csúcsai, és hogy kizárólag a múlt feltárása és megértése vezethet megoldáshoz. Ez a feltárás és megértés lenne az, ami magának Erlendurnek is feloldozást nyújthatna, de - sikerrel végzõdõ nyomozásai ellenére - õ éppen a saját múltjával nem boldogul. Kérdés persze, hogy a következõ történetekben meddig jut majd.
A könyvek fordítója, Tótfalusi István nagyon jó munkát végzett: a szövegek egységesen és hitelesen szólalnak meg magyarul. A szerkesztõt, Kukucska Zsófiát pedig kivételesen nagy köszönet illeti. Rövid ismertetõt ad ugyanis az izlandi nevek sajátosságairól, van részletes Reykjavík-térkép, a kötetek végén külön függelék található a kiejtésrõl, valamint közli a szerzõ rövid életrajzát is. Ilyen fokú szerkesztõi figyelemhez a magyar olvasó nincs hozzászokva. Köszönjük.
Babiczky Tibor
Animus Kiadó, 2007, 240 illetve 256 oldal, mindkettõ 1980 Ft
Mindkettõ *****
Az erõszak városa Két évre vagyunk még a klasszikusként emlegetett Mechanik (nálunk Mestergyilkos) precíz bérgyilkosától, Charles Bronsonnak azonban már ebben az 1970-es bosszútörténetben összejött a figura. Mindez még az olasz hódoltság korában történt, Leone vadnyugati gyõzelmeivel egy idõben, amikor az eurokrimik nemcsak másolták az amerikaiakat, de elõfordult, hogy el is húztak mellettük. Az erõszak városa nem húz el semerre sem, középvéres, a teljes matchboxgyûjteményt felvonultató darab, mely jól hozza az ismert kunsztokat. Autós üldözésben például kifejezetten erõs, rögtön az elején ki is fogunk egy mamutot, egy ma már ismeretlen hosszúságú (közel nyolcperces), régimódi üldözést, olyat, amit (a vetített háttér elõtti közelképekben) még Bronsonnak is nehéz hiteles mimikával kísérnie. Pedig õ aztán nagyon tudott nézni. Nem mondhatnánk, hogy az övé volt a legkifejezõbb arcjáték a placcon, de a sajátja volt, és sosem vált gúny tárgyává ez a kissé kataton bronsonosság. Morricone mintha külön erre az arcra komponálta volna a film zenéjét: zene plusz nézés, ha csak ennyi lenne, szavunk sem lehetne, de a szereplõk néha beszélnek is. Rosszul teszik, mert ilyenkor a bérgyilkos és a végzet asszonya közt ilyen párbeszédek zajlanak: Mért van az, hogy amikor csak veled vagyok, véres erõszak közepébe csöppenek mindig? Hát, drágám, az egész városban a véres erõszak az úr. A nõt Jill Ireland adja, olyan tehetségtelenül, hogy azt egyedül a hites ura, Charles Bronson nézhette el neki.
- kg -
Forgalmazza a Best Hollywood
** + fél
www.webforditas.hu Örvendezzünk végre, valahára, mert úgy esett meg, hogy vannak a HIV doktorok, akiket kibocsátottak Bulgáriába. Ettõl hangos a sajtó. Aki viszont hímez vagy hámoz azzal kapcsolatban, hogy a hazai hírháló pontos vagy pongyola, viszont nem érzi magát nyeregben más nyelvén, annak találták ki ezt a zseniális kitalálmányt: a webfordítót.
Ilyen marhaságot kitalálni sem lehet. Fordító algoritmus, amire ráereszthetünk bármilyen szöveget vagy webtartalmat, és a másik végén kijön magyarul. Magyar szavakban. Most tényleg nyers leszek: ez egy fostalicska (na, erre varrjon patentot a fordítógép, fordítsa direktbe: this is a diarrhoea wheelbarrow)! Gonzóság? Fenét, a gonzó nem attól jó, hogy egyeztetési hibáktól nyüzsög.
Ez a direktben fordító mindent alulmúl. Egy klikk a BBC-re mondjuk, és másfél perc alatt szemünk elõtt a világhír. Az angol közszolgálatiaktól megszokott, válogatott szabatossággal értesülhetünk arról, hogy hat doktor, akit HIV-vel rendelkezõ szándékosan megfertõzõ gyerekeknek börtönöztek be Líbiában, megérkezik a bulgáriai tõkében, Szófiában. Drámai, nem? A jól értesült elemzõk szerint az ügy líbiai reformot hangsúlyoz ki, sõt! Egy EU hivatalnok azt mondta a BBC-nek, hogy a kibocsátást csinálták lehetséges egy alku javító Libya-EU nyakkendõkön ütött Tripoliban. Ez merész és elõremutató külpolitikai fejlemény, álmodni sem mertünk róla, már csak azért sem, mert (nyilván az MTI cenzúrájának köszönhetõen) a magyar sajtóban meg sem lebegtették azt a bizonyos tripoli nyakkendõt.
S hogy közben mi van a szerencsétlen hat orvossal? Bocsánat, doktorral, mert szóismétlésgátló modul nincs a webfordítóban. 'ket azonnal megbocsátotta Georgi Parvanov bulgáriai elnök. Még szerencse! All's well that ends well, vagyis minden bugyog, ha a végek bugyognak, avagy mind az nos az kutat fejez be! Shakespeare után szabadon. Tényleg, a webfordító visszafele is dolgozik. Vagyis mûködik. De azon már röhögjenek az angolok!
Varjasi Farkas Csaba
"BERLIN, DRÁGÁM. CSUKJA BE, KÉREM, A SZEMÉT." MAGYAR ÍRÓK BERLINRÕL Tudományos körökben bevett szokás, hogy a szakterületén kimagaslónak tekintett személyt születésnapja alkalmából mintegy meglepik egy kortársai és tanítványai írásait tartalmazó tanulmánygyûjteménnyel. Kötetünk a szocialista blokkban rekedt írók és mûvészek számára a hetvenes évektõl rendszeresített DAAD ösztöndíjat kívánja ünnepelni, s minthogy autonóm mûvészektõl mégsem várható el, hogy laudációval illessék a német akadémiai csereszolgálat intézményét, továbbá a pénzzel és a Storkwinkel 12-es számú házban található lakással biztosított, az alkotói szabadságot elõsegítõ körülményeket, a köszöntés átlényegült az ösztöndíjnak otthont adó város karakterének felvázolásává. Mindehhez húsz szerzõ asszisztál, zömében olyan versekkel, eszszékkel, novellákkal, tárcákkal és szösszenetekkel, melyek már korábban - mintegy leróva a kötelezõ tiszteletkûrt - megjelentek.
Bár az eredetileg németül kiadott kötetet hárman is szerkesztették és válogatták, sõt utószóként még öszsze is foglalják a "részletgazdag képzõdményrõl" megfogalmazott szubjektív kliséket - Berlin, mint a testet öltött képtelenség, mint az idõsíkok egymásba csúszásának territóriuma, mint a jelenvaló és a megfoghatatlan kettõssége, mint kristályosodási pont usw. -, az eredmény lehangoló. Hiába a neves szerzõk, hiába a jó írások, ha van köztük minõsíthetetlenül gyenge, összedobált és értelmetlen. A szöveggyûjtemény sajnos csak rossz érzéssel olvasható. Talán azért, mert nem Berlinrõl, hanem a várost szemlélõ és megélõ egyének szubjektív benyomásairól olvashatunk, mégsem elég személyesek ezek a lenyomatok? Vagy éppen mert ellentétesek egyéni élményeinkkel? Esetleg, mert (tisztelet a kivételnek) könnyedek és felszínesek? Antológiának kevés, bédekkerként talán ajánlható azoknak, akik még soha nem jártak Berlinben.
- dck -
Magvetõ Kiadó, 2007, 264 oldal, 2490 Ft
**
Candy Dulfer & Friends Már vagy húsz éve, hogy eluralta a dzsesszt az a nagyon lüktetõ és lendületes, a dzsesszrockból kinõtt, erõsen funky, helyenként könnyítetten cool fúziós irányzat, amelyet jól dúdolható dallamok tesznek befogadhatóvá, a határozott, feszes ritmusok pedig izgékony testmozgásra sarkallják a hallgatóit. Lehet éppenséggel fanyalogni ezen a stíluson, sokan meg is teszik, joggal kérve számon rajta az elmélyült, nagy egyéniségekre valló, katartikus produkciók szûkösségét, de hát végül is a dzsessznek ez a pop változata. Amúgy meg lenyûgözõen vérprofi, szólistaként is remek, egyéniségüket többnyire mégis a közös produkció alá simító zenészek mozognak ebben a mûfajban. Candy Dulfer, a fiatalon népszerûvé vált holland szaxofonosnõ is ezen a pályán tevékeny hosszú évek óta, csakúgy, mint a zenekar nevében említett barátai: õk annak a Prince-nek a társaságában szoktak zenélni, aki ugyanezeket a határokat mossa el, csak éppen a túloldal, a popzene felõl fut neki a feladatnak.
Csak fokozatosan telt meg a PeCsa szabadtere, és mire a beengedõ mechanizmus szûk keresztmetszetén mindenkinek sikerült átpréselõdnie, a zenekar már legalább a második számnál tartott. Afféle menedzserközönség gyûlt össze, jól öltözött, beérkezettnek látszó emberek, és a zenekarból is a stabilitás derûje áradt, a magabiztos tudás és az igényes rutin kevéssé lélekborzoló, de annál megnyugtatóbb hangulata. Candy Dulfer egyre jobban fújt, énekelt is - szinte rappelgetve olykor -, aztán egyre jobban eluralta a színpadot a nõi nem és az (afroamerikai) emberi hang. Elõször a basszusgitáros, Rhonda Smith mutatta meg, hogy remekül énekel, aztán Berget Lewis tette ugyanezt, majd megjelent a színpadon a nagyszerû, rokonszenves és vadító hangú Rosie Gaines. Közben a billentyûs, Chance Howard is jelezte, hogy énekesként partnere az elõbbieknek, a lendület csak fokozódott, duók, tercettek, remek hangszeres szólók - remek este volt.
- kyt -
Petõfi Csarnok, július 24.
*****
Rejtélyek szigete Neil LaBute megtette azt a szívességet, hogy a méltatlanul elfeledett horrorok polcáról leemelte Robin Hardy 1973-as filmjét, a Wicker Mant. Az orra elõl vihették el a Stepfordi feleségeket, és mire a pénztárhoz ért, már mögötte is állt két iparosforma (egyikük a Black Christmas, másikuk a When a Stranger Calls eredetijét szorongatta), a színmûíróként kifejezetten jó szimatú rendezõ azonban még ekkor sem fogott gyanút. Nagyon kellett hinnie e slusszpoénja nélkül elég szegényes, erõsen leszázalékolt történetben, mert nem sokat változtatott rajta. Hogy LaBute leiratában nõuralom dúl azon a szigeten, ahová a derék rendõrfelügyelõ egy eltûnt kislány után nyomozva megérkezik, aligha tekinthetõ forradalmi újraértelmezésnek, még akkor sem, ha LaBute ezzel nyilván valami nagyon fontosat szeretett volna mondani a megszokott nõi és férfiszerepekrõl. A nemek közti harci helyzet amúgy is kedves témája az íróként indult rendezõnek, kapunk is egy kifejlett anyaistent meg az õ földi helytartóját (Ellen Burstyn), vele szemben pedig a meggyengült, térerejét vesztett férfierõ (Nicolas Cage) próbálkozik, mindhiába. Míg a tanulság és a fogadósné mindenfajta erõfeszítés nélkül szépen kerekedik, a betevõ feszültséghez annyit kell szegény Cage-nek összevont szemöldökkel néznie, hogy félõ, úgy marad. Mint azt LaBute írókollégái, David Mamet és Paul Auster hasonló próbálkozásai is bizonyítják, a papíron, színpadon mûködõ technika mit sem ér, ha kamerával kell dolgozni a terepen. A különbség nem nagy, annyi csupán, mint bármely két szakma között.
- kg -
Forgalmazza a Best Hollywood
*
