Amikor Friedrich Wilhelm Murnaunak nem adták oda Bram Stoker Drakulájának a jogait, a filmrendező nem a történet megfilmesítésétől állt el, csak a címtől: így lett az ő vérszívója Nosferatu. A Casablanca jogaival már nem is bajlódott senki, de minek is tették volna, még ha meg is szerzik, csak a bajt meg az örökös öszszehasonlítást hozzák magukra. Éppen az ilyen esetekre találták fel az hommage műfaját, a főhajtó filmeket, melyeknek lehetőleg már a plakátjára ki vannak írva a kifosztottak, rendszerint abban a sorban, amelyben a filmkészítők a köszönetüket nyilvánítják ki. Steven Soderbergh sem csinált titkot abból, hogy a Casablancát forgatja újra, repülőtéri köddel és felszállás előtti elválással (de bárzongorista nélkül). A kitüntetettek sorában köszönthetjük tehát hazánk híres fiát, Michael Curtizt, de szorosan mellette ott a britek büszkesége, Carol Reed is. Neki a korban és helyszínben ideillő A harmadik embert köszönték meg a filmesek, majd szépen a hidegtálhoz kísérték, miközben kiforgatták a zsebeit. A jó német tehát egy fekete-fehér, feliratos főhajtás, melyben az a legbosszantóbb, hogy még egy olyan semmilyen sztorival is, mint amire Soderbergh a szétbombázott Berlin anzikszait felfűzi, fenemód szórakoztató az egész. Berlinben járunk, a nulladik évben, legutóbb Lars Von Trier merészkedett erre, de az egy egészen más történet. Potsdamban épp most osztják újra a világot és osztják ki a bűnösöket, Churchill, Truman és Sztálin eredeti híradófelvételeken integet, mivel azonban George Clooneyról viszonylag kevés korabeli felvétel maradt fenn, az ő jeleneteit utólag koptatták hozzá a fekete-fehér nyersanyaghoz. Clooney katonai uniformisban feszítő újságírót játszik, elég kis embert ahhoz, hogy egy nyikhaj sofőr is lepofozza, de elég nagyot ahhoz, hogy bejárása legyen mindenféle titkos dossziékat tároló alagsori helyiségekbe. És titkos helyiségekből meg a náci múlt titkaiból elég sok van, filmünk azonban korántsem az emlékezés, sokkal inkább a szórakoztatás szándékával készült, a régi optikákkal bíbelődő Soderbergh például biztosan jól szórakozott. A fény-árnyék hatás és a mélységélesség kedvéért Clooneynak mintha csak az lenne a legfőbb gondja, hogy minél változatosabb díszletek elé álljon; de hogy ki ez a pali, egy romantikus lúzer vagy egy cinikus Marlowe, azt Soderbergh nem ér rá eldönteni. A szenvedő Dietrich-maszknál sokkal több Cate Blanchettből sem látszik, szegénynek azonban még egy német akcentus és az állandó titokzatoskodás is szerepelt a szerződésében. Soderbergh feltűnő sietsége egyébként teljesen indokolt, részben azért, mert vélhetően csak ilyen lóhalálában lehet fenntartani azt az illúziót, hogy egy negyvenes években forgatott filmben járunk, részben meg azért, hogy fel ne tűnjön, hogy A jó német nem a jó melodrámák tökéletes másolata, hanem a rosszaké.
Fórum Home Entertainment
