Az operettet gyakorta szokták közhelyesen az illúziók, egyszersmind a nosztalgikus kiábrándultság műfajának nevezni, és a Marica grófnő szegedi premierje formailag tökéletesen megfelelt e körülírásnak. Csakhogy ezúttal a produkcióba vetett derűs reménykedésünk bizonyult illúziónak, míg nosztalgiánk korábbi előadások emlékén sajdult, kiábrándultságunkat pedig egyre csak fokozta az Eszenyi Enikő által tétován kommandírozott bemutató. Az idei Kálmán-emlékév egyik fő attrakciójának szánt előadás ugyanis - mi tűrés-tagadás - talán, ha felében-harmadában volt megrendezve: a százszor besült patronok, az üres látványelemek, valamint az ígéretes, ám kevéssé kidolgozott ötletek elegyét alig győztük hamarjában szétválogatni.
Igaz, senki sem állíthatja, hogy a rokonszenves rendezőnő könnyű feladatra vállalkozott, hiszen a slágerekben oly mód nélkül dús operett kevéssé invenciózus drámai mű, amelynek librettójával, tudjuk, maga a néhai dallammillionér sem volt megelégedve. Az álnév alatt jószágkormányzónak álló elszegényedett gróf és a kérőktől váltig üldözött jukkerlány grófkisasszony története - kitalált álvőlegénnyel és szerelmi jóslattal (meg némi halvány etnikai humorral) - bízvást elmarad a Denevér vagy akár a Csárdáskirálynő színvonalától. Ezen a tényen Harsányi Zsolt korabeli magyarítása sem változtatott, a kiváló férfiú ugyanis beérte az eredetileg a bécsi asszonynépnek adresszált vallomás átcímzésével ("Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket"), valamint Kincses Kolozsvár békés visszacsatolásával ("Szép város Kolozsvár", amúgy a szintén elvesztett Varasdin dalbéli említésének helyén). Az operettbe mégis szorult némi önreflexivitás, a műfaj múltján ironizáló kikacsintás: az egyik szereplő, Zsupán Kálmán ugyanis egyenesen a Cigánybáró sertéskirályától kölcsönözte nevét, s a feltünedező cigányok is alighanem Johann Strauss művéből ruccantak át rövid vendégszereplésre.
Mindezt az önreflexivitást hiába kerestük a Dóm téri előadásban, a mulattatás - egy-két kivétellel - kimerült néhány vásott és helyenként érezhetően kényszeredett vagy épp gyarló módon begyakorolt tréfa elővezetésében. Fölös bőséggel kijutott azonban a kancsal "szimbóleumokból", a játékrontó écákból és a hatásosnak kigondolt, ám terméketlen bravúrokból. A szerelmi kettős alatt megjelenő paripa, hátán egy ágyékkötőre vetkezett fiatalemberrel s egy felöltözött hölggyel, a cigányprímás tettleges inzultálása a második felvonásban, majd átröptetése a légtéren a harmadik felvonás fináléjában, valamint a legkülönfélébb járművek (a rollertől a cséplőgépig) színre navigálása alkalmasint teljes rendezői tanácstalanságról árulkodtak. Meglehet, ez a dezorientáltság ragadt át az óriásdíszleteivel a Rekordok könyvét megcélzó Kentaurra, s Duda Éva koreográfusra is, aki ugyan mindvégig sikerrel késztette öszszehangolt mozgásra tánckarát (s néha még a szólistákat is), de nemegyszer nyilvánvaló stílushibát vétett.
Az operadíva Lukács Gyöngyi látható kedvvel öltötte magára a címszerepet, s aligha ő tehet róla, hogy ez estén nem alakult át operettprimadonnává. Éneklésében mindazonáltal nem volt hiba, s nagyjából ugyanez mondható el az előadás bonvivánjáról, a Tasziló gróf szerepében fellépő fess Nyári Zoltánról. Színpadi rossz közérzetük korántsem volt oly nyilvánvaló, mint Tordy Gézáé, aki hosszas feszengésre kényszerült a debil román arisztokrata, Populescu herceg vérszegényen komikus partéjában. Sikkes önünnepeltetéssel vétette észre magát Lehoczky Zsuzsa (Bozsena grófnő), s kirobbanó sikert aratott oldalán a Kudelka inas szerepét formáló Pindroch Csaba, aki a látottak tanúsága szerint az operettet a legordasabb dalizó ripacskodások terrénumának ítéli, s elképzeléseinek végrehajtásában sem jó ízlése, sem rendezője nem gátolta: pumukliparókás ágálása felért egy hetednapos hidegleléssel.
Noha Nagy Ervin, a táncos-komikus szerepkör dezignáltja szinte közvetlenül a premier előtt bokaszalag-szakadást szenvedett, végül mégis Zsupán Kálmán színpadi megjelenítése szerezte számunkra az est legnagyobb színházi élményét. Részint mert inaszakadtan is remekül mozgott, s bursikóz derűjével, játékintelligenciájával hoszszú perceket mentett meg az előadásból, részint mivel a táncbetéteit tőle kényszerűen átvevő társkoreográfus, ifj. Zsuráfszki Zoltán kitűnő érzékkel, hol lojális helyettesként, hol pedig már-már a jelképiség tartományába átcsusszanva ropta. Úgyannyira, hogy vitán felül Nagy és Zsuráfszki rögtönzött együttműködése bizonyult a bemutató legsikerültebb játékelemének, és bravúros összemunkálásuk ilyesformán akaratlanul is ellentmondott az előadás előtt színpadra lépő rendezőnő megelőlegezett mentegetőzésének. Talán mégsem az idő volt kevés.
Szegedi Szabadtéri Játékok, Dóm tér, július 27.
