Képzeljünk el egy olyan vándorkiállítást, amelynek ez lenne a címe: "Árpád fejedelem és öröksége", és ami egyszerre mutatná be a magyarsághoz köthető leleteket az Uráltól Spanyolországig, és a Kárpát-medence régészeti és más tárgyi emlékeit a hunoktól a 20. századig. Hamar belátnánk, hogy lehetetlen feladat volna, mind a magyar nép, mind a mai Magyarország területén, a magyarság megjelenése előtt élt népek, népcsoportok tárgyi kultúrájának még csak vázlatos ismertetése is. Hamar belátnánk, hogy a koncepcióval van a baj.
Nem volt egyszerű dolga a Dzsingisz kán és öröksége. A Mongol Birodalom című nagyszabású kiállítás kurátorainak sem. Mert persze kell egy név, amit mindenki ismer, ami behozza a látogatókat a kiállításra, de hogy ennek mi köze mondjuk az első teremben látható hun emlékanyaghoz, vagy a második és harmadik teremben kiállított, az I. és II. Türk Kaganátushoz köthető tárgyakhoz, az legalább is kérdéses. Mondjuk az, hogy ezek a nomád népcsoportok a mai Mongólia területén is egzisztáltak, mégpedig hasonló körülmények között, mint a mongol kori utódaik. Mégis félrevezető lehet az altaji népek kultúráját kevésbé ismerő érdeklődőnek ez a fajta kronologikus prezentáció, hiszen Dzsingisz kán mongoljainak annyi köze volt a hunokhoz, mint Árpád magyarjainak. Azaz nem sok. Még azt hinné a gyanútlan látogató, nem ismerve a nomád törzsek és államok társadalmi szerveződési mechanizmusát, hogy itt minden egyes csoport genetikusan rokonítható a másikkal, amely időben utána következik. Gondoljunk csak a hun-avar-magyar kontinuitás ostoba elméletére. Egyrészt tehát veszélyeket is hordoz magában ez a fajta kiállítási technika, másrészt meg - eltekintve a félrevezető címtől - üdvözölendő, hiszen az embernek nem mindennap van alkalma Budapesten megcsodálni a Mongóliában nemrég előkerült türk kagáni sírok leleteit, mint például a Hösöö Cajdam-i aranyozott ezüstszarvast a 8. századból, vagy a Kül Tegint ábrázoló márványfejet, amely 2001-ben került elő egy mongol-török közös expedíció kutatásai során. Nem nehéz kitalálni, hogy a török kutatóknál a tudományos érdeklődés inkább nemzeti indíttatású volt, míg a mongoloknál territoriális.
Természetesen a mongol kor (13-15. század) népei, vagyis a Mongol Birodalom kötelékében élt népcsoportok sem kizárólag mongolok voltak, még ha nem számítjuk a letelepült nem nomád lakosságot, akkor sem. A különféle török népek (kipcsakok, ujgurok stb.) jelentős szerepet játszottak ebben az államalakulatban. A kiállításon olvashatunk a Pax Mongolicáról is, amely egyes kutatók (pl. David O. Morgan) szerint értelmetlen fogalom. A Pax Nomadica jellemzőiként többnyire a hatékony közigazgatást, a virágzó kereskedelmet, a jól működő kommunikációs hálózatot (utak, futárszolgálat), valamint a vallási és kulturális toleranciát szokták említeni. Csakhogy az ellenkező véleményt képviselők szerint a nomád állam inkább volt egy dinamikus szervezet, lokális vagy nagyobb csatározásokkal, háborúkkal, belső érdekellentétekkel, amelyre a legkevésbé sem illik a békés jelző.
Akárhogy is, ebből a viszonylagosan leletszegény korszakból és területről származó tárgyak igazi kuriózumnak számítanak a pesti tárlókban. Természetesen főleg a kisebb artefaktumok dominálnak, ami egyáltalán nem baj, hiszen ki látott már közelről eredeti ezüstpajtát (kb. úti okmányt) a 13-14. századból, vagy bogtagnak (boqtaq) nevezett női kalapot, amely egyesek szerint a késő középkori európai női kalapviseletet is befolyásolta. Láthatók itt 14. századi tükrök a Karakorumból, szablyák, turkesztáni, horezmi pénzérmék. Későbbről származik ugyan, de nagyon tanulságos a mongol hadiöltözet a 16-17. századból, hiszen közelről szemügyre vehetjük, hogyan áll össze egy páncélruha vagy egy páncélozott csizma.
Az V. teremben az utódállamok tárgyi emlékei láthatók. A perzsiai ilkánok 13- 14. századi mázas csempéi Iszfahánból, Gazan ilkán VIII. Bonifáchoz írt levelének fakszimiléje, amelynek eredetijét a vatikáni titkos archívumban őrzik, akárcsak Güjük kán levelét, amelyet 1246-ban küldött IV. Ince pápának. A VI. teremben a Jüan-dinasztia és a buddhizmus a főszereplők, főleg a 17-18. századi buddhista szobrászat remekei. Ezek az aranyozott bronzszobrok már csak nagy számuk miatt is nagyszerű látványt nyújtanak. Az utolsó terem a 17.-ből egészen a 20. századig vezeti a látogatót, az 1626-ban készült Cam maszktól mongol népi hangszereken át a gyönyörű festett pamutképekig, a thangkákig.
Ezenkívül egy informatív bónuszkiállítás is kapcsolódik a vándorkiállításhoz, a Tatárjárás, amelyet a Nemzeti Múzeum munkatársai hoztak létre, és ahol látható az utóbbi évek régészeti szenzációja, a csengelei kun lovassírból származó sisak a 13. századból, a Muhi falu feltárásakor előkerült leletek, amelyek a korabeli hétköznapi életről sejtetnek valamit. Nagyon látványosak a Cegléd-bürgeházi-dűlő feltárásán készült fotók, amelyeken valószínűleg a tatárok elől menekülő falusiak csontvázai láthatók: a menekülők, úgy tűnik, házuk kemencéjében próbáltak menedéket találni - sikertelenül.
Paradox módon - ha csak közvetetten is - mégis volt haszna az 1241-42-es pusztításnak: "segítségével" kronológiai fogódzót kapott a régészet az Árpád-kor kutatásában, hiszen lehetségessé vált egyes régészeti jelenségek beillesztése az abszolút kronológiába. Azt viszont túlzás lenne kijelenteni, hogy már ezért megérte.
Magyar Nemzeti Múzeum, szeptember 2-ig
