A kötet Előszavának ügyefogyott hanghordozása, az említett tények naiv ecsetelése nem sok jót sejtet. Aztán egy-kettőre kisül: a versválasztás rendező elve a fordítások keletkezési dátuma. Réfi János szeszélyesen válogat, s úgy halmozza a szövegeket, hogy egyszerűen odaírja: "Fordítás: 2002. 01. 28." Hogy miért épp ezeket a verseket választotta, homályban marad. A kötet egynyelvű kiadás, így - mivel a fordító gyermekkori zsengéket is szép számmal beiktat a remekművek közé - olykor komoly erőfeszítést okoz az eredeti művek visszakeresése. Már csak azért is, mert a versek, említettem, nem keletkezési, hanem fordítási időrendben sorakoznak, és az erőltetett új címadás olykor lépre csalja az olvasót. Érthetetlen például, hogy Réfi miért A kirekesztett dalának magyarítja a Das Lied des Aussätzigent; vagy miért Éjszaka és csillaghullásnak fordítja a Nachthimmel und Sternenfallt. Segítői ugyancsak roppant hanyag munkát végeztek. Tarbay Ede henye utószavában (Egy magányos mesterkurzus) azzal kérkedik, hogy Réfi "méltó társa lett az elődöknek, és még inkább betöltötteÉ hivatását egy-egy új, magyarul ismeretlen verssel". Csakhogy a felsorolt négy vers közül kettőt már eddig is olvashattunk magyarul: a Téged szolgálunkat Kosztolányi Dezső, a Leprás dalát pedig Vajda Endre kiváló fordításában. (A kötet hátsó borítóját egy hevenyészett, pontatlan Faludy-szöveg tölti meg.)
Réfi a korai versek átültetése és első magyarítása terén, nem mondom, tűrhető munkát végzett (megemlítem A Hradzsin és A Szent Vencel kápolnában című szöveget vagy a két Estét). Bár itt is látszik, hogy hadilábon áll a német költői technikával: az Einsam hinterm letzten Haus trochaikus vers, nem jambikus, a Der Abend naht kezdetűben pedig kizárólag nőrímek sorakoznak, s nem - mint Réfinél - hím- és nőrímek váltakozva. A fordító technikai fejlődését, hiába mesterkedi a fordítás időpontját rendező elvvé, nem érzékeljük, s minthogy a dátumok érdektelenek, a könyv a szeszélyesen egymásra hányt, rendezetlen halmaz benyomását kelti. (Éppen Rilke esetén nyugtalanít ez a tény, hiszen ő műveit a legkínosabb precízió igényével alkotta meg és közölte; egész művészetének egyik legfontosabb fordulata ez: genau zu sein, präzise zu sein). A nyelvtudás hiánya, gyanítható, Rilke igazi ismeretét, s ezzel a fordítások hiteles alakzatainak létrejöttét is megakadályozza. Réfi kötetében érzékelhető, hogy a fiatal fordítónak fogalma sincs a rilkei versalkotás egyik lényeges jegyéről: az évtizedeken át ismétlődő szóalakzatok mágiájáról, azok jelentésváltozatairól, az egyes versek mögött rejlő költői-egzisztenciális tartalomról. Nincs itt hely tüzetes elemzésre, csak egyetlen példát említek. A magányos c. vers (Nein: ein Turm soll seinÉ) a három szakaszban lezajló hihetetlen fokozásoktól lenyűgöző, a második-harmadik szakaszon átkígyózó veszélyszomjazástól. A félreértés már az első szakaszban szembeszökik: itt éppen nem arról van szó, hogy "hol nem lenne már gond se szenvedés, / s a világ-zaj többé el nem érne", hanem arról: szeretnék még egyszer "fájdalmakat és elmondhatatlan dolgokat, még egyszer világot". Réfi nem érzékeli, hogy ez a "noch einmal Welt" Rilke állandóan vissza-visszatérő fordulata, és egy - mondjuk így - sokszorosan világon kívül lebegő szellem elemi költői-emberi igénye volt. Rilke Neue Gedichte-korszakának nagy egymondatos verseit tilos részmondatokra tördelni, tartalmilag elsilányítani, metafizikus tartalmaitól megfosztani csak azért, hogy "szépek" legyenek. Arról nem is beszélve, hogy meg kell kísérelni a "Nie-zu-stillende", a "willig seinen inneren Gewichten", a "die es still vernichten", valamint a "zwingen-seliger" ellentmondás átmentését a magyarba. Itt sem rejtem véka alá, hogy Réfi a sorvégekkel fölöttébb szabadosan bánik: önkényesen, nem az eredetihez igazodva váltogat sorhosszakat, rímhelyzeteket (ez az egész kötetre jellemző jegy, ezért hiba).
Amúgy a válogatás jó ízlésre utal. (Szentmártoni János sajtóhibáktól [?] hemzsegő, terjedelmes, bennfenteskedő, mélyebb Rilke-ismeretet mégsem igazoló időrendi táblázata kínos olvasmány.) Réfi főleg a korai versekből kínál újat, s néha neki-nekirugaszkodik egy-egy már szépen magyarított klasszikus szövegnek (A párduc, A fiú, Léda stb.). E téren azonban nem állja a versenyt a régi változatokkal, csupán újabb halvány aranyfüstjeleket ad - költői hitel nélkül. A könyv hiányossága (lehetett volna erénye), hogy kevés ismeretlen nagy Rilke-verset próbál magyarrá simogatni. Én - Faludy György óhajával szemben - inkább azt szeretném, ha az öregkori Rilke-versek száma gyarapodna magyarul, s ne a korai zsengék anyaga (első köteteit maga a költő is igyekezett "visszadugni a föld alá", és röstelkedett, amikor Stefan George a firenzei Boboli-kertben szemére lobbantotta, hogy túl korán kezdett közölniÉ). Réfinél a húszas évek anyaga hét verssel van jelen (Nárcisz, Mágia, Éjszaka és csillaghullás, Elképzelt életút, Már fordul a nedv, A gyümölcs, Könnykorsó), de itt is látható, hogy a fordítások mögül hiányzik a Rilke-életmű folyamatosan megszerzett megértése. (A formai kifogásoknak se szeri, se száma; az ÉjszakaÉ első szakasza miért csupa tizenegyes? A második szakaszban miért fordult meg a rímek ritmusa az eredetihez képest? És a címből miért hiányzik az Éjszakai ég kifejezés? Réfi gyakran elhagyja a versek alcímét is, például Az almáskert, a Dal a tengerről esetében; vajon miért? A borbolyákÉ második szakaszából hiányzik egy sor, miért? Az almáskert harmadik és negyedik strófája egybetolódott, véletlenül?)
Mit mondjunk hát összességében? Ellenkezzünk a régiekkel: a nagy dolgokban sem elég a jóakarat és a lelkesedés.
Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2007, 92 oldal, 1490 Ft
