A hiphoptánc kemény munka, felgyorsult, gépszerû, megszakított mozdulatok, forgás a fejen, a karon. Fizikai csoda, hisz' olyan irányban tekeregnek az izmok, az ízületek, ami elképzelhetetlen annak, aki mondjuk kizárólag atlétikával foglalkozott. Jó, ennyit láthatunk az utcán is, bár Budapesten a nyolcvanas évek végén talán több volt a breaktánckommandó az aluljárókban meg a tereken (lásd még Rocktérítõ). Az E-motion nevû német együttes azt mutatta be a Trafóban, hogyan lesz a nagyvárosi, nagyon különbözõ kulturális háttérrel érkezõ tagok agresszív vagy frusztrált közösségébõl kortárs tánccsapat, a sportból valódi mûvészi elgondolás. Második generációs albán, kínai, Fülöp-szigeteki, argentin, török betelepülõk, fiúk-lányok, félig már németek közlik autentikusan, közvetlenül, néha didaktikusan, hogy miért lett a tánc a hovatartozásuk második legfontosabb ismertetõjele. Mit õriztek meg a néptáncaikból, -zenéikbõl, amit hozzárakhattak ahhoz a számos városi stílushoz, amit õk a kisujjukból kiráznak. B-boyin', poppin', lockin', new style, krumpin', vagy housedance (hiphopverziók), és erre rakódik a jól átgondolt koreográfiában a hét táncos sajátos háttere és személyes története. A mozgásfolyamot önvallomások szakítják meg kivetítõrõl, vagy különbözõ multimédiás megoldások épülnek be, mert hogy lehetne hiphoptáncszínházat csinálni számítógépes játékok vagy friss videotechnikák nélkül. A táncosok a gépekkel, az animációkkal is felveszik a táncversenyt (naná, róluk mintázták azokat), miközben kizárólag a mûfajra jellemzõ mozdulatokból rakják össze a koreográfiát, és kiderül, hogy komoly rendszeralkotási szándék van emögött. Filmben, musicalben már bõven jelen van ez a mûfaj, de a hattyú halálát ilyen változatban még senki nem táncolta el.
Trafó, szeptember 19.
*****
