Zene

Tompa fények, túlfűtött hangulat, virtuóz jammelések, halk duruzsolás, füstös és buja terek - erre számítottunk, amikor nyakunkba vettük a várost, hogy belekóstoljunk az éjszakai dzsesszéletbe. Utánajártunk, hol, mit, milyen közegben és mennyiért adnak Pesten.

Régen elzengtek Sid Vicious napjai, egyfelől. Másrészt persze Punk's Not Dead. A bécsi kiállítás létrehozói (kurátor: Thomas Miessgang, rendező: Gerald Matt) valahova e kettő közé építették föl a tárlatot, a dokumentumok - a háttérben szóló dalok, az újságcikkek, ruhaversemények, plakátok, fotók és filmfelvételek - az egykori atmoszférát hozzák közel, míg a teljes anyag igyekszik szélesebb kontextusba helyezni mindazt, amit a punk címke alatt foglalhatunk össze. Ilyenképpen a hangsúly nem a biztosító- és egyéb tűkre, de még csak nem is a zenékre, hanem legfőképp a képekre, a film- és képzőművészetre kerül: a punkra mint fölszabadító hatással bíró látás- és gondolkodásmódra.

A zeneszerző születésének 125. és halálának 40. évfordulójára meghirdetett 2007-es Kodály-év nem sokat hozott a szellemi konyhára. De minden hangverseny-látogató emlékezetében élénken él a Fischer Ádám dirigálta koncert, tavaly a Művészetek Palotájában, ahol a Háry János félig szcenírozott változatát láthattuk-hallhattuk. Úgy tűnik tehát, hogy Fischer Ádám lesz az, aki a legtöbbet tette (teszi/teheti) Kodály életművének újrafelfedezéséért, hogy a zeneszerző elnyerje méltó, pontosabban korszerű helyét a repertoárban. Ez a megállapítás abszurdnak tűnhet, hiszen úgy hírlik, Kodály népszerű, mindenki által elismert zeneszerző. Ám ez még látszólag sem áll: életművét az utóbbi évtizedekben szinte a hallhatatlanság (és nem a halhatatlanság) szférájába szorította egykori nagy pálya- és harcostársa, Bartók; s a vetélkedésben Kodály csak vesztes lehet, és legkevésbé sem a "példamutató ikerpár" egyenértékű másika.

A gyulai várba illik a III. Richárd - ezért aztán tényleg kár, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színházzal koprodukcióban létrejött előadás nem ide készült, pontosabban ide nem készült, sem el, sem bele. Carmencita Brojboju zöld táblái szépen eltakarják a vár falait, és még a beépített lift is alkalmi emelvényre visz fel, nem a gyilokjáróra. Mondom, kár.

"Titus Pullo legionárius vagyok, a tizenhármasoktól." Próbálják ki üvöltve: "tizenhármas". Fog menni.

"Isten azáltal volt képes a teremtésre, hogy elrejtőzött. Másképp semmi sem volna, csupán ő maga" - írja Simone Weil. Ilyen örökös rejtőzésben él a költő is. Ha a saját problémái mozdítják, úgy látszik, mintha ő lenne, holott csak a színpadra küldött mása dolgozik a fénynyel telítődött térben. Ha azonban egészen idegen anyag mozdul benne, ez a vélt hasonlóság elenyészik. De ilyenkor is felelősséggel tartozik minden külső dologért, amit ő cipelt a színpadra.

Alulöltözött és túlsminkelt tinilányok betyárkodnak, övön aluli poénok és lábszárat dugó ölebek cikáznak a levegőben; Colin Firth és a hol nőnek, hol férfinak maszkírozott Rupert Everett egymáséi lesznek. Sokat mondok, ennyi emléket hagy maga után a St Trinian's - Nem apácazárda című film, mely - mint a beszédes alcím is jelzi - egy mérsékelten konszolidált közegben, pontosan egy rendkívül rossz hírű bentlakásos iskolában játszódik.

Elena Ferrante, a valódi nevének, személyiségének rejtegetésében és az irodalomban egyaránt sikeres kortárs olasz szerző 2006-os, vékonyka kötete az általában egyébként sem túl vidám anya-lánya regények közül az egyik legkegyetlenebb. A rossz, igazán rossz anya első személyben, emberi hangon meséli el életének egyes történeteit a szülői terrorról, amelyet a köznyelv még nem nevez annak, hiszen nincs kimondott zsarolás és pofon is "csak" kevés, de amelyről mindenki érzi, nagyobb kárt tesz vele a gyerekekben és egyúttal önmagában, mint bárhogy máshogy tehetne.

Régi idők filmre vett opera-előadásai általában csalódást keltenek. A színház is ki van téve az elavulásnak, de az élő felvétel legalább konzerválja és dokumentálja az aznapi spontán hangulatot, míg a stúdióba vitt opera többnyire steril és kulisszaszerű, megterhelve az utószinkronnal, amely az éneklés fizikai megnyilvánulásának eltüntetésével az éneklés illúzióját is eltünteti.

A Thomas August Darnell Bowderként (Bronxban, hol másutt) született, később Kid Creole néven elhíresült arc egyike volt a hetvenes-nyolcvanas évek legérdekesebb zenecsinálóinak - sok tekintetben megelőzte korát, ennek megfelelően dolgait még ma is szívesen játsszák a klubokban (ugyanakkor azt sem lehet mondani, hogy a maga idejében sikertelen lett volna). Első jelentős zenekarát a Dr.

Shakespeare Vízkereszt vagy bánom is én című darabját - Nádasdy Ádám fordításában - a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának előadásában láttam Gyulán, a Shakespeare-fesztiválon, Telihay Péter rendezésében. A Tószínpadon - ideális környezetben. A darab nagyjelenetei közül legelébb Malvolio "levéláriája" kínál nagy lehetőséget a színésznek, Csernik Árpád kidolgozott mozgással és intonációval készítette elő a nagy váltást, amikor is - elúrhodván rajta a kevélység - már a legfölső polcra képzelte magát.

Ismerős? Az afrikai éhínségről nemzetközi konferenciákon szónokoló dagadt, hurkanyakú négerek; otthoni szerelmükben csalódott, csúnyácska nyugat-európai középosztálybeli lánykák, akik frusztrációikat a "haladó" eszmék iránti rajongásban, no meg a méretes fekete hímtagok befogadásában vezetik le, hogy aztán sietve hazatérjenek nyugodt polgári otthonaikba; és persze a világmegváltó hivatásos forradalmárok, akik minduntalan azzal szembesülnek, hogy a nép bizony nemigen érti őket, minekutána kénytelenek a szavaknál hatékonyabb eszközökhöz folyamodni. A sor folytatható még a szovjet kiképzőtisztekkel, az afrikai dzsungelekben háborúzó "marxista" vagy "antimarxista", bestiálisan kegyetlen harcosokkal, no és természetesen a kezdetben a forradalomért lelkesedő, de az élet értelmét a tiszta szeretetben-szerelemben megtaláló főhőssel.

Kellemetlen érzés lehet, ha az ember lába közé metafora nő és ezzel kell végigjátszani egy egész filmet: a lábközi metafora híresen rosszul hat a járásra, de homlokráncoló és szemöldök-összehúzó erejének is nagy a szakirodalma. Konkrétabban: vajon miféle eszközök állnak egy fiatal színésznő rendelkezésére, ha azt kell játszania, hogy lábai közt ott a kasztrációs félelmek egy szép példánya, a fogazott punci.