Mötley Crüe: Saints Of Los Angeles 1989-ben, utolsó számottevő lemezén (Dr. Feelgood) még arról énekelt a Mötley Crüe, hogy pár hónappal korábban miként pumpálták tele az orvosok adrenalinnal Nikki Sixx heroinnal megbénított szívét – 2008-ban viszont már szó sincs aktuális huncutságokról, csakis az édes-bús nosztalgia van, emlékezés a régi szép időkre.
A Saints Of Los Angeles afféle ilyenek voltunk lemez, ami, valljuk be, sokkal rokonszenvesebb, mintha az ötven felé ballagó rock- és bulvárhéroszok (Tommy Lee dobos nevét fordulatokban dús nőügyei okán alighanem még azok is jól ismerhetik a Story magazinból, akik különben egyetlen számát sem hallották még) úgy tennének, mintha még mindig huszonkét évesek volnának, duzzadó bőrnadrágban, összetekert ötdollárossal az orrlyukban. Emlékezni pedig kétségtelenül van mire, hiszen ennél a négyesnél nagyobb disznókat aligha láttak a Sunset Strip olyannyiszor összeokádott klubjai, amint arról a pár éve kiadott frenetikus autobiográfia, a The Dirt is érzékletesen beszámolt – az új album pedig mintha annak a könyvnek volna utólagos kísérőlemeze.
Alapvetően hátraarcról van szó persze, a hangulat többször is egyértelműen a klasszikus korszakot idézi (és ezek a legjobb számok: Down At The Whisky, Saints..., Goin' Out Swinging), de a hangszerelés, a számszerkezetek, s úgy általában a megszólalás egésze sokkal inkább Sixx kiváló tavalyi lemezének (The Heroin Diaries) naprakész amerikai rockjára emlékeztet, korántsem véletlenül, hiszen a jó nevű basszusgitáros ezúttal is ugyanazokkal a szerzőkkel dolgozott. Erős, bár némiképp egyenetlen lemez – valószínűleg az utolsó a kapuzárás előtt.
Mötley Records, 2008
