Soha ne írj alanyi prózát! Ha alanyi prózát írsz (énregényt), nem úszod meg, hogy hazugsággal vádoljanak (Nem is vagy te olyan fasza gyerek, mint írod! Milyen geci voltál, ha megírsz egy-egy kínos helyzetet az életedből), mindegy, mindenképp azonosítanak a regényhősöddel vagy az elbeszélővel, nem úszod meg. Akik így olvasnak, soha nem fogják belátni, hogy "A regény nem a valóságot vizsgálja, hanem a létet. A lét pedig nem az, ami megtörtént, a lét az emberi lehetőségek birodalma, mindaz, amivé az ember válhat, amire képes. A regényírók, amikor új és új emberi lehetőségeket tárnak fel, a lét térképét rajzolják meg. De hadd ismételjem meg: létezni annyi, mint >>a-világban-lennilehetségesnek kell tekintenünk." (Milan Kundera: A regény művészete)
*
Elolvastam két recenziót, mielőtt belefogtam volna a magaméba; kár volt. Mint egy nem kívánt sláger, itt zümmögnek a fülemben. "Már megint egy aparegény. Az aparegények melankolikusak, megbocsátóan tagadóak mostanában. Mert annyi a bonyolult összefüggés, a történelmi teher, és mégiscsak egy vérből valók vagyunk, a múlt meg folyton itt lóg a nyakunkban. Édes teher ez, a mi kis szalondiktatúránk, regényalapanyagunk. Lehet belőle könyvet írni" - írja például Gerő Enikő A Hétben. Aztán összeveti Zilahy Péter Ablak-zsiráf című regényével, és azt állítja mindkettőről, hogy az emlékezés megreked a nosztalgiánál. Ha a nosztalgia alatt sóvárgást, nosztalgiát értünk (ritkábban honvágyat), ahogyan az értelmező szótárban olvasható (és hát mi mást lehet alatta érteni?), akkor ez nem igaz. Pont a sóvárgás nincs benne, kemény leszámolás van, alanyi prózában, vagy ha úgy tetszik, énregényben. És valószínűleg az, amit nosztalgiának gondol Gerő Enikő, nem más, mint a gyerekkor szépsége, hiszen a legbrutálisabb gyerekkorban is van ilyen.
Én jó könyvnek tartom Jánossy Lajos Hamu és ecet című regényét.
*
A címet Pilinszky János Két arckép című verséből kölcsönözte Jánossy, és a regény mottója is ez: "Atyai ház: hamuból és ecetből. / Csók és kézcsók: hamuból és ecetből" (Rembrandt). Reménytelenséget sugalló cím, illik a regény hangulatához.
Aztán belekezd a narrátor, aki hajnali részegségében, egy átmulatott kaszinózás után azt képzeli, apjával találkozik. Így kezdődik a regény: "Akkor hajnalban, mögöttem egy szerencsétlen, délutántól pirkadatig tartó szerencsejátékkal, hűtlen prímszámaimmal és kiürített poharaim számolatlanjaival, a kilépésem pillanatában azt hittem, rosszul látok, amikor az utca másik oldalán, az időpont és az időpontra nehezedő körülmények, mondhatni a környezet dacára, a Tabán ébredező zöldje felé tartó magányos sétálóban apám körvonalait véltem fölfedezni." És így végződik: "A kaszinó előtt éles árnyékot vágott az aszfaltba a nap. >>Ismerlek, szép maszkképviselőjével, és a szimbolikussal, "Kádár-apánkkal". Inkább a tudatvesztés, a folyamatos kishalál, mint az, ami künn és otthon van. Marad a tudat ilyen-olyan utazása, utaztatása. A Kádár-rendszer itt bizony csak díszlet, háttér, vagy olyan, mint festőknél az alapozás. "Leleplezni a saját, kedvesnek hitt emlékeinket nem olvasóbarát gesztus. Kellemetlen is lehet. Így alakul ki a magyar irodalom (majdnem) legújabb nemzedéke, az a nosztalgiageneráció, akik apáiktól majdnem fogyasztható állapotban lopják át nekünk a hetvenes-nyolcvanas éveket. Úgy, ahogy azok sosem voltak" - írja Gerő Enikő. Mintha nem tudná, hogy a regényíró nem történész, nem próféta, nem igazságot ír, hanem önálló világot alkot, amely világ (ebben az esetben) ott rezeg a szerző és a narrátor (ön)azonossága között.
Amikor a regény fejezeteit olvastam különféle folyóiratokban, engem bosszantott Jánossy Lajos mondatburjánzása, túlságosan krasznahorkaisnak éreztem. Ez a regényben megváltozott, s bár maradt mondattenger bőven (hozzáteszem, én ezt nem utálom, csak nem tesz jót, ha egy szövegen túlságosan átüt egy másik hang), és át-átsejlik Kleist, Hajnóczy és a fennebb említett Krasznahorkai alapos ismerete, kellő arányban szakítja meg ezeket és teszi jánossyasabbá nyelvezetét. A nálamnál szakavatottabbak majd megírják, ha lesznek ilyenek, hogy miért tá-tá-ti-tá-ti-ti a regény szerkezeti felépítése, azaz három hosszú (78, 57 és 59 oldal) és három rövid (35, 18 és 20 oldal) fejezetből áll, én itt most csak jelezném, hogy ennek bizony prózapoétikai okait látom. Nagy levegővétellel kezd, mint aki mindent egyszerre akar elmondani, és szaggatottan, zihálva fejezi be.
Fejlődésregény, írták többen. Végül is én nem látom, hova fejlődött a hős, úgy érzékelem, ott maradt a kaszinó előtt. Idáig fejlődött? Akkor már inkább nevelődési regény.
A főhős a kaszinóig nevelt(ett)e magát.
Kalligram Kiadó, 2006, 280 oldal, 2600 Ft
