A zenekart addig jellemzõ napsugaras szörfzenével szakító Pet Sounds angol nyelvterületen a popkultúra gazdagon elemzett ékköve, mai napság újat mondani róla ilyenformán képtelenség hát, itt csupán annyit érdemes rögzítenünk, hogy a hazai köztudatban koránt sincs a helyén: a hivatkozások alapján tizedannyian sem ismerhetik, mint mondjuk a Rubber Soult, amely '65 telén a dupla Hofmannokkal karöltve meglódította a mozarti alkatú Brian Wilson képzeletét. Kár érte, ám sosem késõ felfedezõútra kelni: ez a jubileumi kiadás leginkább éppen az újonnan érkezõknek szól.
A lemezen a mono eredeti mellett megkapjuk a dalokat sztereó keverésben is, amit a DVD egy 5.1-es verzióval fejel meg - fontos restaurációk, mert az originális megszólalás ma már kimondottan múzeuminak hat. A DVD-n megnézhetjük a zenekar bájos korabeli klipjeit és három, egyenként bõ negyedórás dokumentumfilmet is: a lemezkészítést átfogóan bemutató csak a felszínt karistolja, a második viszont, mely a közremûködõk oldaláról közelít, egészen kiváló munka. Végül ott van a BBC felvétele, melyben Sir George Martin elemez együtt Wilsonnal - a kiadvány legizgalmasabb ajánlata lehetett volna, ha nem szabják ilyen kurtára. Nagyobb probléma, hogy ez az egyetlen anyag, amely elõször kerül a szélesebb nyilvánosság elé: a haladóbb wilsonisták az újrakeverések mellett, ha némiképp eltérõ formában, de a kisfilmeket is begyûjthették már korábban. Erõs összefoglalás, de több meglepetést vártunk.
- greff -
Capitol/EMI, 2006
****
Földes Jolán: A halászó macska uccája címû regényével a kiadó a "klasszikusok" sorozatát indította be, ehhez társult a napokban Körmendi Ferenc régi regénye, A budapesti kaland. És mivel nemrég a Múlt és Jövõ is meggründolta a maga klasszikusait, erõs a gyanú, hogy napirenden a kánon részleges újraírásának szándéka. Ehhez persze valóban jó mûvek kellenek, ám ez az 1936-os, akkor világhírre vergõdött regény ide kevés. Mindamellett az 1920-ban Párizsba emigrált mezõtúri család küzdelmeinek, identifikálódási nehézségeinek rajza kellemes, okos olvasmány, jó ízléssel, mértéktartóan, ápolt nyelven megírva. De egészében mégis pusztán kihasználatlan lehetõség: az emigráció internacionális tragédiája/komédiája helyett nagyrészt mindössze bulvárlelkületû vázlatokat kapunk. A laza, nagy idõszakaszokat könnyedén átugró szerkezet a bûnös felületesség irányába hat, hisz nem engedi kibontakozni egyetlenegy ember életének tagolt belsõ dinamikáját sem. A klisészerû emberábrázolás vértelen, illusztratív helyzeteket hoz, a gyenge lábakon álló pszichológia ma inkább csak mosolygásra késztet. Túl sok az "érdekes" személy (Liiv, a litván szocialista, Bargyihinov, az orosz bankár, Meneghetti, a fasiszták által elüldözött egykori olasz miniszter) - õket ornamentikus tapétaként használja a jó szándékú írónõ, ám az "embersûrûs" Párizs ábrázolására már meghökkentõen kevés lapot szentel. E közhelyes kavalkádból voltaképpen csak Barabás Annus alakja válik ki élesebben: határozott morálú, megkapóan melankolikus és rezignált ember. Elavult regény.
- banza -
Agave könyvek, 2006, 195 oldal, 2480 Ft
***
Tuti dolog Ez a tinédzser-vígjáték az elsõ fecskék közül való, azokból az utolsó, ingerszegény évekbõl - egészen pontosan a nyolcvanasok közepérõl-végérõl -, amikor még egy ilyen, hároméves késéssel befutott vonatot is lelkesen ünnepelt a hazai utazóközönség. Az amerikai egyetemi világ, népszerû nevén a campus, akkoriban még úgy festett, mint egy távoli, egzotikus sziget (jobban belegondolva, innen még ma is úgy fest), a hasonszõrû csajozós college-komédiák jóvoltából viszont ma már egész jól kiismerjük magunkat a luxuskollégiumok pázsitján. Túl azonban a helyismeret hiányából fakadó, múló érdekességeken, annyit azért már k-európai kamaszfejjel is le lehetett venni, hogy Rob Reiner mozija nem csupán a gyorséttermek elérhetetlen délibábja miatt olyan vonzó, csak hát ilyen címmel és egy ilyen szabványos-romantikus road-movie-val nem kerülhetett a generációs filmek szentélyébe. Mert persze az egész film nem más, mint az õsi kártya, az "ellentétek vonzzák egymást" címû alapvetés újbóli, szégyentelen kijátszása; a gátlásait nagyképûséggel palástoló csávó (az erõsen tejfelesszájú John Cusack) és a karót nyelt, koravén könyvmolylány (a nagy ígéretként indult, manapság a másodvonalban játszó Daphne Zuniga) szívzûrös road-movie-ja. Bármely iskolai folyosóról ismerõs típusokról van szó, mai szemmel azonban már nem a középiskolás emlékezés mûködteti a filmet, hanem az a jólesõ felismerés, miszerint a Tuti dolog nem az amerikai pités, gimnáziumi ökörködések elõfutára, hanem a régi vágású, klasszikus komédiák gimnáziumi átirata.
- köves -
Forgalmazza a Best Hollywood
****
Rossini (1792-1868): Il turco in Italia A vígopera egyik legnagyobb mestere 22 évesen írta ezt a sziporkázó operát, mely az 1814-es bemutatón mégis megbukott. A sikertelenség egyik oka lehetett a cselekmény rendkívül finom (szinte posztmodern) iróniája, az operában fellép ugyanis egy drámaíró, Prosdomico, aki ott, a helyszínen írja mûvét, részben a színpadon történõ események alapján: többszörös tükör keletkezik így (ráadásul idézetek Mozart Cosi fan tutte címû operájából), mely talán túl bonyolult volt a kortárs operai közönségnek. Rossini átdolgozta, mégsem aratott vele sikert, hogy aztán 1950-ben Nápolyban Luchino Visconti rendezése hozza meg az áttörést. Ebben az elõadásban a fiatal Maria Callas énekelte Fiorilla, a kikapós feleség szerepét, és részben ezt a szereposztást hallhatjuk most az EMI új, olcsó operasorozatában, Gianandrea Gavazzeni vezényletével. Az 1954-es felvétel sok húzással készült, és ez sajnos leginkább Fiorilla szerepét érinti. Ám mégis Callas az, aki miatt elsõsorban meg kell venni a lemezt, csak egyetlen áriája maradt, ám az sok mindenért kárpótol, Fiorilla éppoly tüzes, mint szomorkás, kissé melankolikus alakja teljes plaszticitással hallható. Az elsõ felvonásban Szelimmel (Nicola Rossi-Lemeni) énekelt félelmetesen sokértelmû, erotikusan átfûtött, ugyanakkor távolságtartó duettje nagy pillanat. Gavazzeni tökéletes olaszsággal vezényel, a nyitánnyal kezdõdõ bámulatos lendület egy pillanatra sem hagy alább, a remek énekesek közt viszont meglepve halljuk a nagy Nicolai Gedda bizonytalankodását.
- csont -
EMI Classics, 2006, 2 CD
****és fél
Reggeli a Plútón Cillian Murphy generációja egyik legtehetségesebb színésze - ebbéli meggyõzõdésemben ezúttal is megerõsít. Férfi létére úgy játszik nõt, ahogy szaktársai közül csak kevesen - a filmbéli Patrick (Patricia) "Kitten" Braden névre keresztelt transzszexuális egyszerre fifikás, elragadó, bájos, odaadó, kihívó, sikkes, dögös, érzékeny, visszafogott és démoni, egyszóval igazi nõ.
Neil Jordan, a Síró játék után másodszor is nekifutott a nehezen meghatározható nemi identitás problematikájának, csak míg anno inkább drámai húrokat pengetett, most könnyedén szemléli a témát. Maga a történet - némi paradoxonnal élve - amolyan "optimistán dickensi"; szüleit keresõ árva gyerek a boldogabb, szabadabb élet reményében Londonba tart, útközben barátokra, szerelmekre talál, s megtanulja kicselezni, túlélni a gonoszságot, megbecsülni a szeretetet. A Síró játékhoz hasonlóan a politika, az északír helyzet most is összefonódik a transzszexualitás kérdésével - a hetvenes években játszódó történetben forrong az IRA, és legalább olyan vehemensen akarja kivívni a függetlenségét, keresi identitását a nagyobb nemzettesten belül, mint a transzszexuális kisebbség a heteroszexuális többségû társadalomban.
A korhû miliõfestés, a dickensi szál, a terrorszervezet robbantgatásai, az édes-bús szerelem mellett a vásznon két, az eseményeket lakonikus modorban kommentáló, komputer generálta énekesmadár is feltûnik. Aggodalomra azonban nincs okunk - a nehezen meghatározható mûfaji kulimász laza eleganciával áll össze egyéni stílusú filmmé.
Hungler Tímea
Forgalmazza az SPI
****
Zero db: Bongos, Bleeps & Basslines A kísérletezõ hajlamú brit kollektíva (Chris Vogado és Neil Combstock) már hat éve bomlasztja a zeneszeretõ közönség köreit õrületes basszusokkal megküldött elektro-bossa-jazz-house kevercseivel. Kezdetben Zero db-en kívül még más álneveken is publikáltak - zömmel saját Fluid Ounce nevû kiadójuknál (ebbõl a korszakból ajánlható mindenkinek a Fluid Ounce-Unmeasured címû válogatásalbum), itt jött ki remixeiket tartalmazó Reconstruction címû lemezük is, ám a vadonatúj szerzõi albumot már a Ninja Tune gondozza. Nem kevesebb mint kilenc, nagyjából zsírúj, ropogós, sõt pattogós mûremeket vehetünk szemügyre - ráadásul a mûsor kellemesen eklektikus, így azután nincs idõ tunyán rászokni egyfajta zenei kosztra, mert máris jön a következõ fogás. Már az A Pomba Girou címû mutáns elektro-bossa is felrázza a hallgatót, a címadó szám minimalizmusára pedig jogos válasz a Congo Madness perkusszív jazzorgiája. A Know What I'm Sayin' vérbeli, briliánsan hangszerelt hiphop - bõgõ- és szaxofonminták párbajával, amelynek méltó párja az Anything's Possible finom jazzhopja a beszédes nevû Voice hangjára intonálva. A végén elektrobrazilból, jazzgroove-ból is jön egy-egy tempósabb darab (Te Quiero, On The 1. & 3.), majd egy kis atmoszferikus, downtempo ritmikájú, füstös, szintetikus jazz (Sunshine Lazy), csak hogy ki ne törjük a nyakunkat így a befogadási folyamat végén. Pedig azért kár lenne - halálunk után úgyis ellopnák a lemezt.
- minek -
Ninja Tune/Neon Music, 2006
****és fél
Das EFX Adott egy brooklyni zenekar, amelynek legnagyobb slágere 1992-bõl való, ezt úgy hívják, hogy They Want EFX, és el is fogják játszani az A38 lelkes közönsé-gének. Az MC-k, Krazy Drayz és Skoob, meg a lemezlovasuk, DJ Dice nem jönnek a színpadra fél kettõig, alighanem nagyon be akarhatnak tépni a színfalak mögött - bár e tevékenységet színpadra lépve is folytatják, sõt szétosztanak némi jófajta füvet az elsõ sorban álló szimpatizánsok között. De míg idáig jutunk, túlleszünk egy utazáson a kemény oldschool hiphop világába a házigazda dj-kkel (Zefil és Nadír), és bólogatunk a hazai rímfacsaró duó, Akkezdet Phiai szavaira, valahogy úgy, hogy "a valósággal az a baj, hogy nincsen hozzá háttérzene, a kérdés az, hogy átérzed-e". Végig kell hallgatnunk a Crazy Stylez sorozat szervezõinek önfényezését is, ami persze jár nekik: olyan történelmi arcokat hoztak el az elmúlt egy évben a hiphopért kevésbé lángoló hazánkba, mint például Kurtis Blow és Chief Rocker Busy Bee.
Most pedig Das EFX, amit leginkább a nyelvet széttördelõ igidizésükrõl ismer a nagyérdemû, tudják: "chiggity-check yo self, before you wriggity-wreck yo self", s a telt házban széles mosollyal és nagy karlengetésekkel üdvözül a közönség. Kedvenc Jászai téri breakeseinknek is volt hely a színpadon, sõt DJ Dice a pergõ szájú magyar testvéreket is felhívta egy kis rögtönzött freestyle-megmérettetésre. Nem voltunk biztosak, hogy a rímek némelyikét nem vetették-e már korábban papírra, de akkor is örültünk a zamatos termésnek: fõként az utolsó páros melengette szívünket a beatboxszal és a kreatív freestyle-lal. Kétség nem fér hozzá, pár órára úgy festett az A38, mint a keleti parti oldschool hiphop paradicsoma - boldogabbak akkor lennénk, ha végre a keleti part mai undergroundja is eljönne egyszer a környékre.
- str -
A38 hajó, szeptember 22.
****
Aura Ricardo Darín savanyú ábrázatával a Kilenc királynõ frenetikus átverõsdijében találkoztunk utoljára. Az argentin film fonalát Darínnal vesszük fel újra, a rendezõ - a nemrég elhunyt Fabián Bielinsky - személye is azonos, annyi változott csupán, hogy a színpadias átverõsdit Buenos Aires nyüzsgõ katlanjából a festõi vidékre sikerült kiszervezni. A hangnem is finomodott, elsõre legalábbis komorabbnak, mûvészibbnek tûnik a pálya, mindez azonban csak a jótékony - ezúttal inkább a nézõt megvezetõ - átverés része. A tökéletes bûntény mítoszát, melyet Bielinsky legutóbb trükkös-játékos történetbe oltott, ezúttal egy egzisztencialista válságba keveredett preparátor tripjébe csomagolta. Az események ezúttal a természet lágy ölén, szarvasok lakta erdõk mélyén, némi antoniónis gellerrel bonyolódnak, már amennyiben készek vagyunk a másik ember személyazonosságát örömmel átvállaló, kiégett férfiú történetét az agg mester nyakába varrni. Naná, hogy oda varrjuk, a többit viszont nyugodt szívvel meghagyhatjuk Bielinskynek, aki a hatásvadászat azon hangjain játszik, melyek nem elég mélyek ugyan, hogy igazán kíváncsiak legyünk a szereplõk belsejére, de nem is annyira hamisak, hogy pusztán az akció nyers örömét lennének hivatottak elleplezni. Ahogy hõsünk az epilepsziaroham elõtti másodpercekben (ezt az állapotot jelöli a fõcím), úgy mi is két világ között, egy tarantinósan okos bûnfilm és egy kevésbé mûfajtudatos, inkább a karakterekre kihegyezett mozi között ingadozunk: dramaturgiailag indokolt, bár helyenként álmosító lebegésben.
- köves -
A Budapest Film bemutatója
****
