Emlékeznek Piero della Francesca portréjára Federico da Montefeltro hercegről, az Urbinói Hercegség megalapítójáról? (Vagy a felesége, Battista Sforza portréjára, lévén szó diptichonról?) Nem kell rögtön az Uffiziig szaladni, hogy felidézzék, hiszen a festő talán leghíresebb képéről van szó, sőt, a quattrocento legismertebb portréjáról. A herceg rendkívül jellegzetes orra miatt különben sem lehet összetéveszteni semminő egyéb portréval: horgas orrú pasas, vörös ruházatban, profilból. Nos, még el sem kezdődik a hacacáré, még fel sem száll a fehér füst, de még a fekete sem, amikor Colm Feore, az amerikai mozik és sorozatok méltán keresett karakterszínésze, jelen esetben Giuliano della Rovere bíboros, a későbbi II. Gyula pápa megformálója beáll e nevezetes kép kései modelljének. Hipp-hopp, máris meg van mondva, hogy minő formai megoldásokra számíthatunk a továbbiakban (a sorozat tízrészes, az első két epizód gyakorlatilag egybefüggő). Adekvát, akár szimpatikusnak is mondható egy reneszánsz dráma ilyetén igényű képernyőre vitele, anno II. Gyula pápa is nagy barátja volt kora művészetének, gyakorlatilag ő tette Rómát a reneszánsz fővárosává; Bramante, Michelangelo és Raffaello úgyszólván bejáratosak voltak hozzá.
Ám amikor - a zömmel Magyarországon felvett - történetünk elkezdődik, még szó sincs róla, hogy Della Rovere valaha is pápa lesz, jó, ha megússza élve Rodrigo Borgia, vagyis VI. Sándor finoman szólva is ebül szerzett uralkodását, menekülnie kell, bérgyilkosok szegődnek a nyomába, s futtában azon töri a fejét, hogy a francia seregeket hogyan szabadítsa rá Rómára. Jelen interpretáció dicséretes rugalmassággal kezeli ugyan a történelmi tényeket, ám odáig azért nem ragadtatja magát, hogy csak azért tegyen el láb alól perdöntő szereplőket, mert éppenséggel van egy elég jó bérgyilkosfigurája. Ilyenformán a legcsekélyebb ismereteink is sokat levesznek a mű izgalmi értékéből, hisz azt speciel vágjuk, hogy akit leböknek a fürdőben, abból később aligha lesz pápa.
De nemcsak ettől válik tét nélkülivé Rodrigo, Cesare, Lucrezia és a többiek tusakodása, hanem attól is, hogy nevezettek menthetetlenül magukra maradnak nyavalyáikkal, egyszerűen cserbenhagyja őket a forgatókönyv, paradox módon éppen avval, hogy folyton ott liheg a nyakukban a kamera. Hiába ugyanis a sok szép reneszánsz festmény, ha a háttér mindegyikről lemarad. Sándor is barátja volt a piktoroknak, ő Pinturicchiót preferálta, három epizód, illetve szeretője, Giulia Farnese ugyancsak közismert képe erejéig. Úgy értem a háttér elhagyását, hogy magával a történelmi közeggel marad adós a sorozat. Kivágott papírfigurák esnek egymásnak, s hullatják vérüket, s hasonló nőalakok fedik fel sűrűn pihegő papírkeblüket. Még ezzel sem önmagában lenne baj, hisz például a "történelmi sorozat" mint szakág talán legsikerültebb darabja, a Róma sem fukarkodott a vérrel és a női meztelenkedéssel, kivált a második évadában, de az avatatlan szemlélő előtt is tök világos volt, hogy Antonius, Brutus és a többi jómadár ügyködése milyen hatással van tágabb környezetükre; éppenséggel ez tette igazi drámává történetük prezentációját. Nos, ennek a lehetősége sem merül fel a Borgiák képein, minek következtében a sorozatot csupán az különbözteti meg a gyártó korábbi történelmi nekirugaszkodásától, a Tudoroktól, hogy a római reneszánsz ruhadivat némileg más, mint a nagyjából ugyanakkor hordott londoni.
Lehet, hogy épp e háttér és következmények nélküliség nehezíti meg a színészek dolgát is, mindenesetre a Borgiák a mai - alapvetően amerikai - sorozatmezőny egy másik fontos, ha nem a legfontosabb pályáján sem tud versenyre kelni a konkurenciával, és ez a legmeglepőbb ebben az egész históriában. Nincsenek igazán izgalmas alakok, jól megrajzolt figurák benne. Úgy tűnik, a szerzők beérték szereplőik rossz hírével - az meg, ugye, van nekik, Rodrigo egy vérnősző barom volt, Cesare közönséges gyilkos, Lucrezia pedig a kis méregkeverő. Megírt szerepek és az igazi dráma hiánya mellett választásbeli problémák is adódtak ezúttal, hisz' legyen bár Jeremy Irons mégoly szép ember, pompás fényvisszaverő felület, viszonylag szűkös színészi eszköztára (nézni szokott) nem vértezi fel alapvetően megíratlan figurák eljátszásához (ismerünk számos olyan színészt, aki képes ilyesmire). A többieknek meg mintha egyenesen azt mondták volna, ami majdhogynem történt is, hogy gyertek, mert újraálmodunk - valósághűen - néhány reneszánsz festményt, és modellt kell állni hozzá. A dörzsölt veterán Feorét leszámítva a többiek akkor kerülnek bajba először, amikor meg kell mozdulni vagy szólalni.
Mondjuk a sorozat fő éceszgébereként tündöklő nagy tapasztalatú maestro, Neil Jordan mozimunkásságától sem estek éppen messze a papírfigurák, gondoljunk csak három talán legismertebb filmjére, legnagyobb - és tagadhatatlanul megérdemelt - sikerére, a Mona Lisára (napjainkban játszódó történet), a Síró játékra vagy akár Michael Collinsra, melyeket ugyancsak egy személyben írt és rendezett. Ezekben az emblematikus figurákra, a prostira, a transzneműre vagy a forradalmárra pont tipikus formájukban van szükség Jordan közölnivalójának előadásához. S amennyire a vásznon való eligazodáshoz kellett, annyira azért még egyénire is rajzolta őket, noha a homlokukra volt írva megjelenésük miértje. Ugyanakkor a történelmi barom, a kosztümös gyilkos és a szende méregkeverő még csak nem is típus, nem is mindenkire passzoló jelmez, csak egy vég vászon - s Jordan most nem tett egy öltést sem, hogy színészeire szabja.
Összegezvén, a Borgiák egy látványos, gyilokkal és orgyilokkal, magát merésznek mutató, valójában szemérmetes szexualitással bőven nyakon öntött hosszú elbeszélés, melynek ideig-óráig kitart ugyan a látványvilága, de az egész feltartóztathatatlanul tart az unalomba. S ha máshonnan nem, hát a Wikipédiáról azt is jó előre tudhatjuk, mi lesz a vége.
A Showtime sorozata június 28-án indul, Magyarországon az HBO műsorán
