Tükör által - Caragiale: Karnebál (színház)

  • Fecser Péter
  • 2007. november 22.

Zene

Amikor néhány éve a Nemzeti Színházban bemutatták Ion Luca Caragiale Farsang című komédiáját, nagyjából szakmai konszenzus mutatkozott abban, hogy a produkció legnagyobb érdekessége a Réz Pál fordítása alapján készült szöveg, Parti Nagy Lajos munkája.

Amikor néhány éve a Nemzeti Színházban bemutatták Ion Luca Caragiale Farsang című komédiáját, nagyjából szakmai konszenzus mutatkozott abban, hogy a produkció legnagyobb érdekessége a Réz Pál fordítása alapján készült szöveg, Parti Nagy Lajos munkája. Sokan úgy gondolták, hogy Parti Nagy a franciás bohózat felé tolta Caragiale komorabb és tragikomikus világát, melyben - állították a románul tudók - a tragi dominál. Mások - én is - Parti Nagy szövegéből kihallották a legalábbis mélyszürke alaptónust, amikor a vicceken keserűen nevet az ember, mert fájnak. Caragiale komédiája amúgy tényleg mutat távoli - sok-sok fényévnyi - rokonságot Feydeau bohózataival, legalábbis bizonyos dramaturgiai sémák és figurák tekintetében. Mert ezen túl aztán épp abban emlékeztet rájuk, hogy mindenben különbözik tőlükÉ

A kaposvári Csiky Gergely Színházban Karnebál címmel mutatták be a darabot. Réthly Attila rendezése elsősorban a nyelv által színházi módon megkonstruált világra "ül rá", Fodor Viola díszlete és jelmezei tökéletesen stílben tartva ezt teszik láthatóvá. Csodálatos, bevakult tükrök a borbélyüzlet falán - a meg nem torpanó lepusztulást mutatják és tükrözik vissza; és szerintem a végére "vakabbak", mint az elején.

A színészgárda saját "kaposvári" anyanyelvére igazítja Parti Nagy szövegét. Ettől aztán a parádés némajelenetek is nagyon beszédesek; mindjárt az elején Kelemen József Iordache borbélysegéd szerepében frenetikus balettet ad elő a Figaro házasságának nagyáriájára. Ráadásul biceg - körmöt reszel, csótányt kerget, megsüti a burábanÉ

Aztán szép lassan összejönnek a borbélyüzletben a szereplők, akik mind otthon vannak ebben a lepattant és piszkos világban, a külvárosi "szub"-miliőben, és megélik, leszerepelik egy francia szereplőtévesztéses, időeltolásos, meneküléses-rajtakapásos bohózat ideillő megfelelőjét. A ranglétra tetején itt nem gróf, hanem Nae Girimea borbély áll - Poroszlay Kristóf e. h. a vezérhím felfuvalkodottságát és simlis beszariságát ügyesen játszatja egymásba -, őt imádja itt minden nőnemű, akiket meg a csatolt részek üldöznek eszeveszetten.

Mitüa Bastont, "az ártatlan ploesüti-i honfileányt" Márton Eszter a naiv ostobaságból vagy ostoba naivitásból gyúrja monumentálisra. Két copfjában a román trikolór lengedez, ruhája következetesen egy (két) számmal kisebb a kelleténél, de éppen ez a kellete, hiszen majd kicsattan, akárcsak belőle a túláradó szenvedély, melynek egyetlen célja az ő Naéjának olykori birtoklása, egy-egy szerda estére, amikor is a vén férj éppen távol van. Márton Eszter elnyújtott intonációval és tágra nyílt szemmel hozza ezt a külvárosi démont, aki otthonabbul már nem is lehetne a mélyrepülésben. Párja, vagyis riválisa Didina, aki Urbanovits Krisztina alakításában előkelőséget mímel, ahogyan azt ott és akkor elképzelte: finomkodó mozdulatok, affektált magakelletésÉ

A két felszarvazott férj is remek páros: Hunyadkürti György szájából lenyűgöző természetességgel ömlik Parti Nagy szövege. Itt van ez a szerencsétlen búbarom, akit mindenki felpofoz, de amikor éppen senki, akkor maga megy a pofon elébe; ő az, akinél a tantusz nem fémből, hanem hártyapapírból van, és amikor végül leesik, akkor sem történik semmi, hiszen ő maga sem veszi észre.

Didina férjét, Pampont Znamenák István játssza - az alakítás épp ellentétes nyomvonalon halad, mint Hunyadkürtié: ő furtonfurt gyanakszik, nyomoz és vádol, az eredmény mégis ugyanaz, megcsalták, megcsalják és meg fogják csalni. Znamenák is sok finom megoldással dolgozik, a kaposvári színjátszás híveinek nagy örömére. Akkor is figyelni kell rá, amikor nem ő van akcióban.

Az előadás első és harmadik felvonása Girimea borbélyüzletében játszódik, és párjelenetek, hármasok sorozatából áll. Ennek a borbélyüzletnek az atmoszférája a leghitelesebb és a legvaskosabb; a mély rendetlenség keveredik egyfajta rendíthetetlen, víz alatti békével, a mozdulatok sok évtizedes rögzültségével. Ahogy Iordache szenvtelenül megmeríti a lábáztató lavórban a foghúzáshoz használt fogót, abban nemcsak egy világrend és egy külváros meghitt összetapadtsága, hanem a történelem mélye lapul. A szereplők meg kergetőznek, belépnek és kilépnek, hibátlan ritmusban terelik előre a bohózatot. A harmadik felvonás női összecsapása - a vetélytársak csatája - igazi nagyjelenet: mély hangon, löttyenéses indulattal elővezetett klaszszikus bohózati csúcspont.

A második felvonás, a voltaképpeni karnebál ugyancsak klasszikus elemekkel operál: ruhacsere, jelmezcsere, tévesztés, tévedés. De a hömpölygés ritmusa itt elakad, nagyokat zökken, az előadás olykor leül és megpihen. Ekkor leginkább a sánta Iordache magánszámára érdemes figyelni: Kelemen József szép komótosan átmászik a kocsmapulton, hogy kiszolgálja magát, de mire a két teli poharat leteszi, és visszakászálódik, az italt már fölhörpintette az arra járó, feldúlt DidinaÉ

Sok röhögés hullámzik a nézőtéren, aztán az utóhatásban valami ismerős, otthonos szomorúság fogja el az embert. Karnebál az egész világ.

Kaposvári Csiky Gergely Színház, november 6.

Neked ajánljuk