Zene

Régi és soha véget nem érő vita tárgya: hol végződik a már történészi eszközökkel feldolgozható múlt, s hol kezdődik a jövő, melynek elemzésekor a historikus is csak egy a tétova zsurnaliszták között - legfeljebb az ő történelmi példái kevésbé sántítanak. (A tény, hogy egyesek a jövőt is megpróbálják krónikákba foglalni, nem jelen recenziónk tárgya - bár azt megjegyeznénk, hogy még az efféle feladat sem reménytelen, feltéve, hogy a történeti forrásokat mi magunk már jó előre megírtuk.) A rendszerváltás nevű valami azonban emlékezetünk szerint vagy másfél évtizede esett meg velünk, ennek megfelelően vizsgálata nem teljesen lehetetlen, különösen, mivel bizonyos források - gondoljunk a moszkvai levéltárak legalábbis részleges megnyílására - azóta kutathatóvá váltak. Márpedig Romsics Ignác történész éppen erre vállalkozott: saját bevallása szerint előbb csupán esszéket szeretett volna írni Prohászka Imre 1988-90-es sajtófotóihoz, ám idővel ráébredt, hogy munkája inkább hasonlít egy történeti munkához - még inkább egy tankönyvi összefoglalóhoz.

Tarantinót a Kill Bill kapcsán a magunk részéről eltemettük (na jó, mondjuk úgy: egy időre..., de akkor legalább vidéken), még sincs okunk panaszra, hiszen nem maradtunk tarantiánus filmek híján, most ez, a jövő hónapban Rodriguez testvér harmadik nekifutása az El Mariachi tárgykörnek, sok is a jóból. Tarantino követőinek többségét nem szenvedhettük, de ha muszáj volt vizsgálni műveiket, mindig az volt a perdöntő, hogy minémű a hozzáadott érték. Ráadásul paradox módon nem az eredetiség jelentette a legtöbb esetben a szükséges pluszt. Vagyis az ismert szcénához gyakran további nagyon, de máshonnan ismert impulzusok kívánkoztak, s nem valami hót originális fordulat. Ennél is bonyolultabb a helyzet a konkrét esetben, ezért feltétlenül szükséges már időben kijelenteni: a Balhé remek kis mozi, lendületes, eszement hülyeség, szűk másfél órányi elszánt marháskodás, korra és nemre való tekintet nélkül ajánljuk kedves nézőinknek. Arról szól, hogy hat, hazai pályán mérsékelten sikeres nehézfiú legutóbbi kudarcát feledtetendő külszolgálatra szegődik. Chicagóba mennek betörni, egyenest Párizsból. Kiszállásuk során nehézségekbe ütköznek, melyek éppen olyan nevetségesek, mint azok a módozatok, amelyeket a leküzdésükre hőseink kieszelnek. E vidám problémakezelés persze nincsen halálos áldozatok nélkül, de ki lehet bírni - hangozzék ez akár ellentmondásnak is, sőt megkockáztatom, ezen ellentmondás itt a só meg a bors.

Na, ezen találjatok fogást, pupákok! - sugallta már a műsorelőzetes is, s e nemes üzenet végiglengte az egész show-t. Mondhatjuk persze, hogy mindez csak belemagyarázás, ám vannak a történetnek erre utaló előzményei is.

Megkockáztatom, hogy Louis Andriessen nevét csak meglehetősen szűk szakmai körökben ismerik Magyarországon. Pedig a műsorfüzetben található "világhírű" jelző ez esetben korántsem üres reklámfogás. Az 1939-ben született hollandus számos egyetem tanára, még több zenei kitüntetés birtokosa, igen magas árfolyamon jegyzett név a szakmában. Zenekara, az Orkest de Volharding (Az állhatatosság zenekara) a hetvenes évek közepe óta járja a világot, s halmoz sikert sikerre. Titkuk (Andriessen titka) meglehetősen egyszerű. Ügyesen ötvözi a dzsesszt a még mindig igen népszerű és ezért jól eladható repetitív zenével. A zongorával és basszussal kiegészült fúvósegyüttes (három trombita, három harsona, három szaxofon, kürt, fuvola) igen sokszínű játékra képes. Hangzásuk meghatározó alapja a hangszercsoportokat együtt mozgató, egymással concertáló, egymás szólamait átvevő, továbbfejlesztő big-band stílus. Ebből a világból nőnek ki, és ha áttételesen is, de újra meg újra ehhez térnek vissza.

ATrio Elétrico, neve ellenére, vagy pont azért, természetesen német társulat: a három faszi Nürnbergben él és alkot - alkalmanként más formációk keretében is. Peter Heider például a lassabb és elszállósabb dolgokban utazó Boozoo Bajou egyik fele, Ekki Elétrico, a társaság második számú tagja Wildstyle néven turnézik dj-kollégájával, Tommy Yamahával (The Strike Boys), szigorúan a lemeztányérra koncentrálva, a harmadik kollaborátor, Peter Hoppe viszont szerényen megelégszik azzal, hogy álló nap a stúdióban üljön, elvégre a boltban is kell lennie valakinek.

Anémiképp provokatív és programadó jellegű kötetcím arra késztetheti az olvasót, hogy a tartalomjegyzék átfutásakor ellenőrizze, van-e hozzá tartozó szöveg. Sebők könyvét ennek a stratégiának megfelelően hátulról, az utolsó esszé, a Parazita kultúra felől kezdtem olvasni.

Milyen olcsó poén ez, aztán az ember csak nem bír ellenállni: különös házasság, az bizony, amelyet Závada Pál (és némely alkotótársa, például a zeneszerző Sáry László) kötött a József Attila Színházzal. Csakhogy a darabban a Buttler gróf csak kimenekül a végén egy huszárvágással a helyzetből, Závada Pál meg benne marad nyakig.

Néhány nap múlva zár Linz vadonatúj múzeumában, a Lentosban az Avantgárd és tradíció című kiállítás, mely a tavasszal átadott nagyszerű épület "sorsának" nyitányaként Közép-Európára koncentrálva, de azért a fölé kinyúlva tekintette át a huszadik század művészetét. Az anyag érdekes, a módszer - miszerint analógiákat és párhuzamokat kerestek motívumok és ideák formai, szellemi és földrajzi megfeleléseihez - hasznos és célravezető, mindazonáltal maga a kiállítás nem keltett ájulatot. Nem is tehette, mert a rendezők a saját gyűjteményt használták a demonstrációra: mások mellett Karel Appel, Tony Cragg, Oskar Kokoschka, Alfred Kubin, Maria Lassnig, Markus Lüpertz, Markus Prachensky, Egon Schiele, Sean Scully, Jan Voss és Andy Warhol műveit, márpedig egy ilyen ritkás lista még nemigen alkalmas ennyire nagyralátó vagy inkább parttalan téma vizsgálatára, de még csak illusztrációjára sem. Ami azonban vigasztaló, s kisszerű önzésünket - ha ki nem is elégíti, mindenesetre - időlegesen megnyugtathatja, hogy a linzi gyűjtemény Bak Imrétől Radák Eszterig példátlanul sok magyar művész munkáit őrzi, sőt mi több, ki is állítja.

Egy lakótelep valamelyik ex-szovjet balti köztársaságban, ehhez képest a "Havanna" karib csoda, Békásmegyer Manhattan. Lilja, Vologya meg a többi itt élő nyomorult kamasz - New Kids On The East Block - a tizennegyedik születésnapjukra kapnak egy "végállomás" táblát, miközben Britney Spears énekel. Húsz év múlva Joszif Kobzon. Közben lehet álmodozni a szépségről és a gazdagságről. Britneyről. Mobiltelefonról.

Atáncfilm az nem olyan dolog, hogy beül az ember a moziba, gondol erre-arra, bámészkodik, elhelyezkedik, izeg-mozog még egy kicsit, aztán majd amit lát, az úgyis elsodorja. A táncfilmre ellazított lélekkel, mégis összpontosítva, várakozásteli, ámde türelmes, enyhén emelkedett állapotban illendő beülni. Az alkotók egyenrangú közösségét a felirat szerint a rendezőn kívül Orbán Ottó költő (felolvassa egy versét), Kurtág György, az elhangzó művek többségének zeneszerzője, Nádler István festő (az ő keze vonása íródik rá majd olykor a képekre) és természetesen a film tárgya és főszereplője, Ladányi Andrea alkotja. Nagyszerű táncos, testének, mozdulatainak kisugárzása van, nem is tácos, a mozduló, átlelkesített test művésze vagy mi, esendő bicsaklások, félénk támaszkeresések, beszorulás, vergődés, szívszorítóan gyönyörű, na. És van mögé egy pompás helyszín, a komáromi Monostori erőd kazamatái, termei és folyosói meg még néhány további, múzeumi tér. Ladányi Andrea moccan, a néző meg készen áll, hogy nézze. Nézze őt. De ezt Grunwalsky nem engedi. A vers rendben az elején, ott a helye:

Új albumát élőben is világgá kürtöli az 56 éves bálvány. Az előzetes beszámolók alapján az A Reality Tour nem csak lenyűgöző teljesítmény és zseniális show, több annál: a popzene kvintesszenciája. De az elmúlt harminc évben melyik Bowie-műsor nem volt az?

Már majdnem elfelejtettem Oumou Sangarét. A hét évvel ezelőtti Worotan óta nem nagyon hallatott magáról, Malin meg akkora pezsgés volt mostanában, hogy... tetszenek érteni. Ali Farka Toure, Toumani Diabaté, Salif Keita, Djelimady Tounkara, Habib Koite, Rokia Traoré, Boubacar Traoré - volt kivel törődni.

Szombat esti láz, szétkapkodott jegyek: hétfőn este Robbie Williams a Budapest Sportarénában fogott kinn is, benn is egeret...