Koncert: Valóságshow (David Bowie Bécsben)

  • - legát -
  • 2003. november 6.

Zene

Új albumát élőben is világgá kürtöli az 56 éves bálvány. Az előzetes beszámolók alapján az A Reality Tour nem csak lenyűgöző teljesítmény és zseniális show, több annál: a popzene kvintesszenciája. De az elmúlt harminc évben melyik Bowie-műsor nem volt az?

Új albumát élőben is világgá kürtöli az 56 éves bálvány. Az előzetes beszámolók alapján az A Reality Tour nem csak lenyűgöző teljesítmény és zseniális show, több annál: a popzene kvintesszenciája. De az elmúlt harminc évben melyik Bowie-műsor nem volt az?Az idén megjelent "30th Anniversary DVD"-vel, a Ziggy Stardust And The Spiders Of Mars - The Motion Picture-rel (D. A. Pennebaker filmje az 1973-as turné utolsó koncertjéről) melegítek. Nem valamiféle idealizmus vagy nosztalgiázás vezet, sokkal inkább, hogy megerősödjön bennem: ez a mai szemmel nézve ártatlan, már-már naiv produkció döntött. Nemcsak Bowie karrierjéről, hanem minden tekintetben, amire azt mondjuk, pop. A Ziggy-film megtekintése után csak a fanatikusok indulnak popkoncertre úgy, mintha szertartásra mennének, csak a végtelenül buták gondolhatják, hogy "odabent" égi útmutatást kapnak, sőt mindjárt a tudást is. Teljesen mindegy, ki áll a színpadon, csupán az élmény minősége között lehet különbség. Akár a vendéglátásban: vannak jó éttermek és pocsék gyorsbüfék, rutinos szakácsok és lelkes művészek. A lényeg azonban a fogyasztás.

Bowie titka a kiegyensúlyozottság, ebben egyedülálló. Mindig

tudta, hol a határ,

harminc év alatt egyszer sem vált kínossá, sőt egy lépcsőfokkal mindig magasabban állt. A kilencvenes években a U2 és Madonna mellett ő volt a legokosabb "öreg szintetizátor", az 1996-os Earthling az évtized legfontosabb lemezei közé tartozik. Noha három legutóbbi albuma (hours...- 1999, Heathen - 2002, Reality - 2003) kevésbé "up to date", Bowie továbbra is megkerülhetetlen.

Bécsben tisztában vannak ezzel. De azzal is, hogy a rock and roll forradalomnak mindörökre vége. A vegyes évjáratú közönség szórakozni jött, legfeljebb az előzenekarként bemutatkozó, nagy reménységnek kikiáltott Dandy Warhols idézi a szellemeket. Tetszik, ahogy a félhomályban, vetített ábrák előtt, depressziós programjukkal a víz alá próbálnak nyomni, mégsem szabadulok a gondolattól: őket is ugyanúgy fóliahegesztővel és photoshoppal hozták létre valamelyik nagy kiadónál, ahogy Kozsó a Shyguyst, legfeljebb az ottani módszerek kifinomultabbak.

Persze Bowie jól döntött, hogy a Dandy Warholst választotta: egyfelől a gesztus - teret ad a fiatal tehetségeknek -, másfelől az ilyen típusú lehúzást követően még nagyobb elánnal kezdődhet a show, ami egy zseniális rajzfilm-bevezető után az 1974-es Rebel, Rebellel indul. Leírhatatlan Bowie "megjelenése". Legalább húsz évet fiatalodott, kopottnak látszó zsakettjében, fekete pólójában, nyakában kendővel leginkább a Mester és Margarita kandúrjára emlékeztet, de szó sincs sötét erőkről. Inkább fehér mágiáról, aminek a lényege: "Érezzétek olyan jól magatokat, mint én!"

Mert az már az első szám után kiderül, Bowie nemcsak remek formában van, de remekül is érzi magát. Miután lemegy két új dal, a New Killer Star és a Reality, majd az 1975-ös Fame, mindenki sejti, csoda készül, olyan élmény, amit nem biztos, hogy azok is elmondhatnak, akik a turné egy másik állomását keresték fel. Mintha valami lépcsőn mennénk felfelé, egyre dinamikusabb darabok kerülnek elő: a tavalyi lemez Pixies-feldolgozása (Cactus), az Iggy Popnak írt Sister Midnight, az Afraid szintén a 2002-es Heathen-albumról, majd a mindenki által ismert China Girl és a vadonatúj Fall Dog Bombs The Moon, ám mindez csak előkészület. Amikor ugyanis beindul a Hallo Spaceboy mindent elsöprő ritmuskavalkádja, nem lehet kétséges,

hamarosan felrobban a Stadthalle

Úgy érzem, ha most véget érne a műsor, akkor se lehetne egy rossz szavam, de természetesen szó sincs erről. Csak egy kis visszafogásról. Ahogy 1997-ben a Szigeten, most is előkerül az eredetileg Queen-lemezen megjelent Under Pressure. Freddie Mercury szólamát a kopasz fekete basszusgitáros lány, Gail Ann Dorsey énekli - tökéletesen. És ha már itt tartunk, emlékezzünk meg a többiekről, ugyanis egy percig sem kétséges, ezt a zenekart (a "veterán" Mike Garson - billentyűs hangszerek, Sterling Campbell - dob, Earl Slick és Gerry Leonard - gitár, Cathrine Russell - vokál, meg ami éppen a kezébe kerül) nem csak a turné és a Reality album hozta össze, vagy ha így van is, ennek semmi nyoma: együttműködésük Bowie-val a lehető legharmonikusabb. Nincs feszültség, idegeskedés, pontosan tudják, hol a helyük, és azt is, meddig mehetnek el. Profik.

Miután két 1980-as dal, az Ashes To Ashes és a Fashion kerül elő, ismét robbanásveszélyessé válik a helyzet, amikor pedig bő másfél óra után Bowie mégkérdi: "Ráértek-e, mert még csak a negyedénél tartok", kezdjük azt hinni, komolyan beszél. A koncert viszont borongósra fordul. A The Motel, a 5.15 The Angels Have Gone és a Loving The Alien alatt a kivetítőn nyomasztó erdei jelenetek, talán ezért akasztottak néhány fehérre mázolt facsemetét is a színpad két oldalára. Talán. Az alámerülés nagyon hosszúnak tűnik, de Bowie

jókedve töretlen

Olyannyira, hogy a kihagyhatatlan Changes és a Let`s Dance, majd egy friss darab, a She`ll Drive The Big Car után - afféle meglepetésként - előadja a The Loneliest Guy című lassú, szomorú dalt, amit állítólag még soha nem énekelt közönség előtt. Mondom, "jókedvében".

Csakhogy így még nagyobbat üt Bowie legnagyobb kilencvenes évekbeli slágere, az I`m Afraid Of Americans. Tavaly karácsonykor ezzel zárta New York-i "ajándék koncertjét". Most is búcsúzásnak tűnik, de nem. Még meghallgathatjuk a "Heroes"-t, laza rock and roll (!) kísérettel, sőt a legvégén - afféle csillapítónak - a Heathen (The Rays) című befelé fordulást.

Persze senki nem gondolja, hogy tényleg vége. A vastaps (!) után Mike Garson érkezik, Bowie percek múlva, a fák "sűrűjéből". Ketten adják elő az új lemez egyik legkülönösebb számát, a "dzseszszes" Bring Me The Disco Kinget. Abszolút nem alkalomhoz illő, de talán éppen ezért izgalmas mint finálé. A java mégis hátravan. Visszajönnek a többiek, hogy aztán közös erővel és három klasszikus fergeteggel - Hang On To Yourself, Suffragette City, Ziggy Stardust - valóban felrobbantsák a Stadthallét. Számomra tökéletes befejezés. Mert talán mondanom sem kell, mindhárom szám a Ziggy Stardust albumon is hallható.

- legát -

Wien-Stadthalle, 2003. október 29.

Neked ajánljuk