Színház: Műpofon (A Különös házasság a József Attila Színházban)

  • Csáki Judit
  • 2003. november 6.

Zene

Milyen olcsó poén ez, aztán az ember csak nem bír ellenállni: különös házasság, az bizony, amelyet Závada Pál (és némely alkotótársa, például a zeneszerző Sáry László) kötött a József Attila Színházzal. Csakhogy a darabban a Buttler gróf csak kimenekül a végén egy huszárvágással a helyzetből, Závada Pál meg benne marad nyakig.

Milyen olcsó poén ez, aztán az ember csak nem bír ellenállni: különös házasság, az bizony, amelyet Závada Pál (és némely alkotótársa, például a zeneszerző Sáry László) kötött a József Attila Színházzal. Csakhogy a darabban a Buttler gróf csak kimenekül a végén egy huszárvágással a helyzetből, Závada Pál meg benne marad nyakig.Mi történt? A színház felkérésére Mikszáth Kálmán Különös házasság című regényét színpadra írta Závada Pál; az ötlet és minden eleme remek. Mikszáth regénye állja az időt, van is benne drámai szufla elég, bár úgy beleágyazva az epikába, hogy jó nehéz színpadtűrő jelenetekre váltani; és noha például a bírósági tárgyalást olvasva csak beugrik az embernek, hogy e nemben születtek már jó színpadi pillanatok (Kleist Eltört korsója igazán csak egyetlen példa a rengetegből), mégis a kétely a meghatározó, a baljós előérzet.

Aztán tessék: kitűnő háromfelvonásos színmű született belőle, megőrizve az eredetinek nemcsak a legszükségesebb elemeit, de még a bukéját is - afféle Mikszáth-olvashatnékja támad tőle az embernek. A figurákat - elsősorban a nyelvük, másodsorban a viszonyaik révén - sikerült kerekded formában átmenteni a darabba. A történet is megtalálja a maga drámai ritmusát: egyszerre komótos és pergő, pontosabban hol ez, hol az, ahogy éppen kell. Mert máshogy kell az egyes jeleneteken belül, és megint máshogy a jelenetek egymásutánjában - ezt Závada pontosan érzi. Dőryéknél tágas, levegős, erőteljesen megrajzolt a világ, Fáyéknál meghitt, intim, mikrogesztusokra épített.

Mindazonáltal a darab (merthogy eddig csak erről beszéltem) nem szabja meg a színpadra állítás módját, intonációját, tónusát, nem oktrojál semmit a színháziakra. Lehet ebből finom, stilizációkkal teli játék - olyasmi, mint például a Rokonok volt a Radnótiban -, de lehet "virtigli" realista előadás is, melyben maga a mese, a textus dominál.

És biztos lehet a kettő egyszerre - miért ne? Első blikkre úgy tűnik, Léner Péter erre törekedett, hiszen ezt sugallja Horesnyi Balázs díszlete is, ami... na, erre mondják, hogy impozáns, jó nagy darab ház, melynek mintha a homlokzatát látnánk, de aztán kiderül, hogy előtte vagyunk benne, sőt: benne vagyunk kint. Még a színház is eszébe jut róla az embernek; van neki két erkélyféléje is, a falon számtalan ajtó, részint a színészek, részint a forgó közlekedését szolgálandó. A forgón pedig bejönnek a mindenféle helyszínek; mondjuk, Dőryék előbb hosszú, majd - a társaság fogytán - megrövidült asztala vagy a tárgyalótermi padok. És a forgó mozgását kíséri egy másik, kisebb forgó mozgása is: ez odafönt van, közvetlenül a háztető alatt, és ezen a kisebb forgón mindenféle házikók vannak, meg még egy műhely is, hogy, mint afféle ikonok, jelezzék a közönségnek, hol is vagyunk éppen. De mivel ez a fölső forgó és rajta a jelrendszer kicsi is meg messze is van, ezzel a találgatással elmegy jó darab idő.

Mire a díszletet szemügyre vettük, épp a szemünkbe ötlik, milyen nehézkes amúgy színészileg létezni rajta - szóval használni, játszani benne, azt nemigen lehet. Ez azért nem nagy baj, mert az előadásnak amúgy sem a színészi játék a legerősebb eleme - épp ellenkezőleg:

ez a leggyöngébb

A sorban utána a rendezés következik, amelyben nem dől el sem az, hogy miről akar szólni az előadás, sem az, hogy hogyan.

Mondok példát. Behozzák Dőryék asztalára a gazdag lakomát: hatalmas műanyag sültet még hatalmasabb tányéron. Hordják körbe szorgalmasan, és ki-ki leemel a tál széléről egy jó vastag szelet párizsit (brrrr!), de úgy ám, hogy a leghátsó sorban is jól lehessen látni. Vagy: elcsattan számos pofon, hol ettől, hol attól, hol ennek, hol amannak. Mindannyiszor látványosan a saját tenyérre, amolyan színháziasan, nehogy már... "Tovább is van, mondjam még?"

Léner Péter nyilván tartott attól, hogy ha a "kotta szerint" két szünettel, három felvonásban játszatja a darabot, túlságosan hosszúra nyúlik az előadás, ezért aztán egyszerűen kihagyta az első szünetet, annak belátható következményeivel; viszont benne hagyta a megfelelő színészek híján pusztán időrabló monológokat, ennek beláthatatlan következményeivel. Mindkettő rossz döntés volt; egyrészt a darab szerkezetével, másrészt a társulat teljesítőképességével ellentétes.

Mindazonáltal ne higgyék, hogy csupa rossz színész jön-megy a Különös házasságban. Van ilyen is, persze, de legtöbbjüket, túlnyomó többségüket láttam én már igen jónak is, sokukat pedig általában elég jónak szoktam látni, de most szinte mind az életéért "spilázik", tekintetét az amúgy pocsék tüllfüggönyre vetve: ugyan mikor zuhan már le utoljára, úgy negyed tizenegy tájt?

Vágó Nelly jelmezei jók, és szép csöndben el is döntik a föntebb vázolt dilemmát - hogy ugyanis merre kéne játszani és micsodát -, Lénernek már csak utána kellett volna mennie. Nem tette. Ezért aztán a szanaszét alakító színművészek közül Andorai Péter például Medve doktor szerepében Csebutikint játszik, Vándor Éva és Kocsis Judit Izsépy, illetve Szirmay konteszként Moliére-ből kirándult, a Dőry bárót vendégként játszó Györffy András legalább az exteriőr tekintetében stílben van, Sztankay István Fáy szerepében még úgy sem. Mihályi Győző ezúttal a megátalkodottan romlott Szucsinka plébános szerepében néz alulról rézsút fölfelé - és a többiek, noha sokan vannak, most inkább eszembe sem jutnak, alig is tehetnek valamiről. Amiként a színlapon szerepeltetett ezoterikus tanácsadó sem tehet semmiről.

De született itt egy jó színdarab. Hát ezzel kellene kezdeni valahol valakiknek valamit.

Csáki Judit

`

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.