Korántsem kockázat nélkül való összeállítani egy efféle kötetet: a korszak ugyanis egyben a modernkori sajtószabadság kibontakozásának kora, ennek megfelelően a rendszerváltás eseményeire már a maguk idejében is buzgón reflektáltak az írástudók, a még fennmaradt titkok száma alighanem csekély, s jelentőségük sem oly nagy, mint korábban sokan vélték. (Persze azok, akik az egész rendszerváltást egy tudatosan megtervezett és tökéletesen konspirált összeesküvésként képzelik el, nemigen fogják ezt elhinni - igaz, nekik az se volna elég, ha egyszerre nyitnák ki a moszkvai, a jeruzsálemi és a vatikáni titkos levéltárakat.) S nem csupán a korabeli elemzések szintjén, de az akkor manifesztálódó és napjainkig tartó többfrontos ideológiai háború ütközőpontjain is módfelett nehéz felülemelkedni - nem elég csak középarányost vonni az egykori ellenfelek nézeteiből, mert így is könnyen érheti vád a szerzőt, hogy csupán régi balítéleteket ismételget újra, s hogy könyvében már előre kalaplevéve köszönnek a félmúlt jórészt elfeledett konfabulációi.
Mindezek előrebocsátásával leszögezhetjük, hogy Romsics könyve hasznos, információkban gazdag, bár talán igazi revelációkban szegény összefoglalója a kornak, még ha némely részletei vitathatóak, avagy hiányosak is - azt hisszük, törvényszerűen.
Pedig már a korszak kijelölésénél is gondjaik akadnak az ún. szemtanúknak - nem minden kapcsolat nélkül egykori és mai vonzalmakkal és szimpátiákkal. Romsics látszólag radikálisan elvágja itt a vitát: nála 1988, 1989 és 1990 elválaszthatatlanok, s egymásra logikusan következnek (lásd még: naptár) - így nem is találunk előzmények nélküli töréspontokat - a történet folyamatossága és egyáltalán
az átmenet evolutív jellege
szemmel látható. Romsics is azzal indít, ami már a kortársak figyelmét is megragadta: hogyan tévedhettek akkorát azok a korántsem buta emberek, akik el sem tudták képzelni a Birodalom összeomlását (nem is hiába idézi Szekfű Gyulát, aki az új hódoltság korát 150 évet is meghaladó időre tette, s ennek megfelelően is cselekedett). Jó történészként tudja, hogy egy ilyen horderejű történelmi esemény bekövetkeztét soha nem lehet egyetlen oknak tulajdonítani (habár népünk imádja a monokauzális magyarázatokat - különösen, ha azok egyben összekapcsolhatók valaminő aljas indokkal is). Ennek megfelelően egyenként ered az egyes tényezők nyomába, és sorra veszi, miként alakult (számunkra igencsak kedvezően) a nemzetközi, esp. a moszkvai helyzet, hogyan alakultak (fölöttébb kedvezőtlenül) az ún. társadalmi-gazdasági viszonyok, s vázlatosan bár, de megismerkedhetünk a Párt és a ellenzék küzdelmével s a t. felek belső vitáival, melyek úgy cakompakk a ma is működő pártstruktúrának vetették meg az alapjait. A Kádár-rendszert ennek megfelelően nem Gorbacsov buktatta meg, nem a hazai ellenzék, de nem is a reformkommunisták, pláne nem népünk évtizedeken át tartó hősies szabadságharca, s persze nem is maga Kádár követett el akaratlan harakirit. A fenti tényezők többsége szerepet játszott mindebben - már amelyik létéhez találunk egyáltalán történeti/ontologikus bizonyítékot. A nemzetközi előzmények ismertetésekor ismét szembesülhetünk azzal, hogy az oroszok már a legelején elvesztették a hidegháborút - úgy tűnik, a klasszikus szovjet viccek lényegesen közelebb jártak az igazsághoz, mint a kremlinológusok elemzései -, ebből a szempontból Gorbacsov csak a megfelelő tanulságot vonta le (orosz viszonylatban relatíve gyorsan), amikor országát önként visszaminősítette a másodosztályba, miközben elengedte az örök barátok kezét. Az ellenzék, illetve a reformkomm.-reformszoc. vonal története már eddig is nyitott könyv volt - csak fel kellett ütni a megfelelő fejezetet. (Ha valamit elfelejtettünk volna a kánonból, az avatott szakértők úgy is visszatáplálják agyunkba: a kötetet átnézte s a hibákat kijavította Debreczeni József, Gombár Csaba és Lengyel László.) S ne felejtsük el, a Volt egyszer egy rendszerváltás mindenekelőtt képeskönyv: a megörökített, egykor neves figurák némelyike hamar felejtős lett, mások még mindig közszereplők, vagy legalábbis a partvonalról olykor még beordítanak a pályára, másokról csak akkor hallunk, ha nevük felbukkan valami noteszben. Romsics a rendszerváltás tanulságainak (melyek egyrészt számosak, másrészt nincsenek is) levonása helyett inkább sorra veszi, hogy az egykori főszereplők közül ki az, aki szó szerint, avagy politikailag is túlélte a közelmúltat, illetve megérte a mostani időket. Az utóbbiak, megállapíthatjuk, nincsenek túl sokan, s talán ők hiányoznának a legkevésbé.
"A forradalom felfalta, elhasználta vagy megváltoztatta gyermekeit" - zárja Romsics a könyvét, mi meg csak annyit tehetnénk hozzá: váljék egészségére.
Barotányi Zoltán
Rubicon Könyvek, 2003, 328 oldal, 4980 Ft
