De most itt van ez a dupla album, melynek a kisebbik része új szám, a nagyobbik pedig az előző három albumból lett kiválogatva, s ráadásul élből a harmadik helyről indult az európai rádióslistán, úgyhogy Sangaré visszatornázhatta magát egy csapásra.
Talán még emlékeznek rá, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, amikor (Sangaré) befutott, sokat lehetett hallani arról az új hullámról, ami Mali déli Wassoulou régiójában szökött szárba. Ennek az új hangvételnek zeneileg az volt a sajátossága, hogy egyfelől összefonta az addig elkülönülő tradicionális stílusokat, másrészt nyitott a nyugati hangszerek és irányzatok előtt is, míg a dalszövegekben az évszázados tabuk döntögetésével robbantott.
A kilencvenes évek kezdetét átható korrupt katonai diktatúra, a polgárháborús hangulat és a gazdasági válság szorításában a fényes múltat és az uralkodó osztályt dicsőítő "klasszikus" témákkal már nem nagyon lehetett úgy istenigazából labdába rúgni, de az igazi Wassoulou-nóvumot a nők elnyomottsága - az érzéseiktől független házasítás és a többnejűség - elleni lázadás jelentette. Ennek a küzdelemnek az élharcosaként híresült el Sangaré - a `89-es Moussolou, a `93-as Ko Sira és a `96-os Worotan című korongjaival -, aki látta, hogy mit kínlódott az anyja, és pontosan tudta, hogy miről kell énekelnie.
A tematika az Oumou esetében is a régi, de azt még szívesebben hangsúlyozom, hogy ezt a nyolc új számot, már legalábbis így együtt, Sangaré legerősebb dobásának tartom. Aki csak sorba áll, megkaphatja ebből a magáét, kívánjon sűrű és pszichedelikus mali bluest (Wayeina), könnyed afropopot (Maladon), húzós funkot (Yala) vagy elektronikus tánczenét (Djorolen). Szóval nagyon kellett ez a lemez, hogy megint sertepertélni adódjék kedvünk a mali dívák (lásd még: Kandia Kouyate, Sali Sidibé, Rokia Traoré) háza táján, de továbbmegyek: most már, ha elnémulna végleg, akkor sem felejteném el Oumou Sangarét.
Marton László Távolodó
World Circuit/BMG, 2003
