Zene

A zárva várt Nyugat - Kulturális globalizáció Magyarországon (szerk. Kovács János Mátyás)

"Szellemek járnak a lépcsőházban" - szól a regény első mondata. A tárgyakba beleíródott nyomasztó múlt megszólaltatója, a lépcsőház szellemeit látó, titokzatos elbeszélő ugyanaz, aki a prológus után induló történetben is képes belelátni a történet két címszereplőjének, Czakó Sándornak és fiának, Gábornak a gondolataiba. Az elbeszélő mindent tud a családi "szeretetlenségről", a családi és egyéni emlékezetet terhelő sebekről és bűnökről, viszonylag gyakran túl is lép a szereplők kompetenciaszintjén, és a regény fő kérdése, hogy ki is ő voltaképpen.

Magyarországon elsőként bemutatott filmjét, a Mezítelenült látva még nem ismertem fel, kivel állok szemben. Amíg nem jött a Titkok és hazugságok - s vele nagyjából egy időben nem találkoztam a korábbi darabjaival -, ingadoztam, hogy megtartsam-e Mike Leigh-t, vagy egyszerűen besöpörhető az európai álfilm dobozába. Végül nem ez vagy az a filmje, hanem az életmű (amelyet az ő esetében nem haboznék munkásságnak nevezni) egésze győzött meg.

Messze megelőzte a híre a jónevű (Noe) francia művész munkáját. Cannes-ban ment nemrég, s a fesztivál kimondottan úri közönsége dobott egy hátast a láttán, hogy milyen egy erőszakos film. Az, és eléggé ostoba is, ez persze senkit sem szokott zavarni.

Nézem a borítón ezt a két szép öregembert, és azon gondolkodom, hogy minek örülnek. A magasabb Archie Shepp, a modern dzsessz ikonja - tekintsük most nálunk is ismert alaknak, hiszen az utóbbi időben gyakran jár hozzánk, meg egyébként is. A másik, a kevésbé ismert, de legalább olyan fontos úr 1925-ben, Malcolm Earl Waldron néven született New Yorkban.

Némi hányattatás (kiadócsere, miegymás) után végre megjelent az Anima Sound System legújabb sorlemeze - az Aquanistan-ról már első tapintás alapján is jó benyomásokat szerezhet a hallgató: a csomagolás, a design szellemes, s csak ezután kerül a diszk a lejátszóegységbe, zene az agyba, toll a fülbe. A legkevesebb, ami az Aquanistanról elmondható (s ebből a szempontból az Anima egész működése alatt konzekvens volt), a nagyfokú eklekticizmus, úgy a hatásokat, mint a felvonultatott (kortárs elektronikus tánczenei) stílusokat tekintve. Találunk itt lassabbat, gyorsabbat, meditatívat, szerelmest és pörgős táncolóst, mindez hol politizáló, hol banális, hol elúszós szövegekkel - abból is akad magyar és angol egyaránt. Lehet, hogy túl sok minden került hirtelen az étlapra, annyi biztos, hogy a menü színvonala korántsem egyenletes (viszont végig jól szól - hála a stúdiószemélyzetnek), de azért ne aggódjunk, a tizennégy szerzemény között találni jó néhány módfelett szórakoztató itemet is. A recenzens figyelmét leginkább a Németh Judit vokalista által előadott magyar nyelvű easy listening dalocskák ragadták meg: finom, könnyed zenék, melyek csak úgy egyszerűen beúsznak a fejbe, míg a verzák a naiv békeharcos hangulattól (lásd a Dreadzone legendás Little Britainjét idéző Csinálj gyereket!) a rejtelmes suttogásig, a Pale Saints-zsánerű retro hetvenes pszichedéliától (Vigyél el, Legyen így, Esődal) az amcsi stílusú feminin gitárpopig (A világot már körbejártam) igen széles skálát bírnak felölelni. Egy másik, markáns vonulatot adnak a lassabb vagy éppen középtempós agitkák (finom mintákkal, szitárhanggal, miegyébbel körbetapasztott breakbeatek, nem túl izgalmas, ámde olykor harcos, mozgalmár indíttatású angol szövegekkel körítve), köztük olyan kis bagatellek, mint a legifjabb Prieger (Panna) hangjára épülő Back To The Future vagy a Fume Is The Way című kis kedves műdarab. A lemez vége felé azután ott sorakoznak az igazi táncos darabok: a Verbal Catapult című ragga-break, a From The 2 The Z, amelynek klasszikus jungle ritmusára garantáltan beindul a tömeg, no meg a záró Muezzin in Party, melyben a vad pörgés végül elcsendesül, s a gépdobokat felváltja a sejtelmes elektronikus puttyogás és a meditatív tablahang.

Úgy tetszik, Katarzyna Kozyra halálos pontossággal építi pályáját: munkái tíz éve tudatosan kimért szakaszokból álló spirálban törekszenek felfelé, a mennyek (?) irányába. Egyszersmind valóban halálosak és pontosak is, hiszen másról sem szólnak, mint a halál pontosságáról némi megengedő vagy talán inkább "humanista" humorral bevattázva.

Aközépkor eleje-vége többféleképpen kijelölhető. Ha a keresztény spiritualitást vesszük mércének, és azt vizsgáljuk, hogy a képzőművészetben hol válik le az új hit az antikvitásról, akkor a középkor kezdőpontjának a katakombák festészete kínálkozik: például az a III. századi Ádám és Éva ábrázolás, amely szemérmére helyezett két kézzel, Éva mellett és a fa alatt egy-egy kígyóval mutatja az első - mélységesen szégyenkező - emberpárt. 1200 évvel később, amikor a hívek a Van Eyck fivérek csodálatos genti szárnyas oltárán, ezen az enciklopédikus igénnyel készült középkori keresztény világ-képen meglátták az életnagyságú meztelen Ádámot és Évát, akik a lelkifurdalás legcsekélyebb jele nélkül néztek le rájuk a nyitott oltár két szélső szárnyáról, önmagukra és egymásra ismertek bennük. Kígyó sehol, az ember felszabadult a rá nehezedő bűnösség átka alól. Valahol itt, 1430 táján ér véget a középkor, a fiatalabbik fivér, Jan van Eyck közreműködésével, különösen az ő későbbi portréiban. Ekkor válik az ember elfogulatlan megfigyelés és nem elfogult ideologizálás tárgyává. De ugyanilyen joggal említhetnénk a középkor záróköveként és az új kor kezdőpontjaként a kortárs firenzei Donatello portrészobrait. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az egyénítésnek az a szabadsága, ami a római művészetben egyszer már természetes volt, több mint ezer évig nem volt fontos vagy nem volt lehetséges. A középkor kereszténysége Istenre vonatkoztatta az embert, a lelkét a Szentlélekre és az egyházra bízta, a bűnös testet pedig másodrangúnak, rosszabb esetben börtönnek tekintette.

A Németországban néhány éve, tavaly pedig magyarul is megjelent botrány-/sikerkönyv nem kevesebbet állít, mint hogy az európai történelem egy jól behatárolható szegmense - a VII.-től a IX. századig - a X. században konstruált agyszülemény. A történelem legnagyobb időhamisítását feltáró munka mégsem része az idióta összeesküvés-elméletek végtelen halmazának, inkább érdekes gondolatkísérlet, ezért érdemes néhány állítását legalábbis fontolóra venni.

Tudjuk, hogy Alfred von Zemlinsky, A törpe szerzője Schönberg tanára volt, később sógora, és hogy az 1909-ben írt Erwartungot ő mutatta be Prágában 1924-ben. Kézenfekvő tehát, hogy egy estén játsszák a két darabot. Ám a rendező, Zsótér Sándor tovább ment, ő egyetlen díszletben is adatja a két művet, és ez már művészi-értelmezési döntés. A nagy kérdés: miféle eredményekkel jár? Az eredeti librettók szerint A törpe (Oscar Wilde szövege alapján) valamilyen általános 16. századi spanyol udvarban játszódik, míg Schönberg drámájának egy időtlen erdőszél (más értelemben: a lélek színpada) a színhelye. Zsótér a budapesti Párizsi udvarba (mely nagyjából a két opera keletkezése idején épült) helyezte mindkét dalmű cselekményét, és ezzel - akarva-akaratlanul - hungarizálta a darabokat. De vajon egy jottányival magyarabb, maibb, aktuálisabb, idevágóbb lett-e ezáltal a két mű? Nem hiszem, ráadásul mindkét darab olyannyira a kor zenei és irodalmi köznyelvét beszéli (Zemlinsky poszt-poszt-posztromantikus-szecessziós, Schönberg vadul expresszionista), hogy tárgyi tartalmuk aktualizálására nem sok a remény. "Oly szép vagy, mint egy hárfa az éjszakában" - mondja a törpe; a Várakozás erdejében bolyongó hölgy pedig

Emlékeznek Emit Flestire? Én is letagadnám, gondolom Willem Dafoe... nem, nem - ő alighanem büszke rá, forgathatni Wim Wendersszel, jól mutat az bárki portfóliójában. Szokták is kérdezni Mel Gibsontól, ha kasztingolnak a Barom visszavágra, hát a Wenders, hát a Hamlet megvolt-e - ofkorsz. Mindegy, Willem a Berlin felett az ég 2.-ben (Távol és mégis közel, talán), amolyan ördögi figura volt, ahol tehette, beleavatkozott a cselekmény - kétségtelenül nehézkes - alakulásába, nem is mindig a jóindulattól kergetve. Nos, őt hívták így: Emit Flesti, vicces, nem: ha a nevit darabonként talpáról a feje tetejére állítjuk, akkor ez lesz belőle: , de ez hülyeség, viszont ha megfordítjuk, ez: Time Itself, ah, az idő maga.

Magyar Narancs:

Ez bizony egy egészen jó regény, bizonygatom magamnak és egyéb hitetlenkedőknek, akik épp kiájulnak a Nemzeti Színház stúdiójából az előadás után. De mivel A nyugalom és az Anyám, Kleopátra köszönő viszonyban sincsen egymással, reménytelen a helyzetem, még magam előtt is. Pedig Bartis Attila írta mindkettőt - de tán épp ez a baj.

Az európai naplóforma, az öntükrözésnek ez a roppant tarka, kaleidoszkopikus műfaja a 19. század óta az írói tevékenység egyik fontos mellékága, a 20. században pedig az önkibeszélésnek, önkisuttogásnak vagy éppen a "legnagyobb ordításnak" hovatovább műalkotásra emlékeztető közege (gondoljunk Gombrowicz vagy Léautaud naplóira). A műfajt - durván, nagyon durván - három nagy típuscsoportra oszthatnánk: jegyzetnapló, reflexív napló, egzisztenciális napló. Az elsőre a legékesebb példa Goethe száraz memorandumkorpusza (amelyben persze akadnak - főleg az itáliai utazás előtt és 1830 után - vallomásszerű, szokatlan "áttörések" is). A másodikra - ez a típus nem referál, hanem reflektál - szintén csupán egyetlen példa: a Goethe-kortárs Benjamin Constant Journaux intimes-je, ez a frivol, világfájdalmas, spleenes, már-már Baudelaire erotikus satanizmusára mutató machiavellisztikus előjáték (amelyben olykor oldalakon át csupa unalmas jegyzet sorjázik). A harmadik csoport a legkecsegtetőbb lehetőség, a legmélyebb fúrás, a leglátványosabb élveboncolás: gondoljunk Baudelaire Fusées és Mon coeur mis a nu című jegyzetanyagára, Rilke énszomjazó korai naplóira vagy - a 20. századból - Cesare Pavese megrendítő kudarcdiagramjaira, Camus kemény, döfésszerű bejegyzéseire vagy Füst Milán állandóan éber szellemi készenlétére a komplexusok rendőri felügyelete alatt.