Könyv: Ki szól értünk? (Bánáti Péter: Sanyikám, Gabikám)

szerző
Vári György
publikálva
2003/16. (04. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

"Szellemek járnak a lépcsőházban" - szól a regény első mondata. A tárgyakba beleíródott nyomasztó múlt megszólaltatója, a lépcsőház szellemeit látó, titokzatos elbeszélő ugyanaz, aki a prológus után induló történetben is képes belelátni a történet két címszereplőjének, Czakó Sándornak és fiának, Gábornak a gondolataiba. Az elbeszélő mindent tud a családi "szeretetlenségről", a családi és egyéni emlékezetet terhelő sebekről és bűnökről, viszonylag gyakran túl is lép a szereplők kompetenciaszintjén, és a regény fő kérdése, hogy ki is ő voltaképpen.

n "Szellemek járnak a lépcsőházban" - szól a regény első mondata. A tárgyakba beleíródott nyomasztó múlt megszólaltatója, a lépcsőház szellemeit látó, titokzatos elbeszélő ugyanaz, aki a prológus után induló történetben is képes belelátni a történet két címszereplőjének, Czakó Sándornak és fiának, Gábornak a gondolataiba. Az elbeszélő mindent tud a családi "szeretetlenségről", a családi és egyéni emlékezetet terhelő sebekről és bűnökről, viszonylag gyakran túl is lép a szereplők kompetenciaszintjén, és a regény fő kérdése, hogy ki is ő voltaképpen.

A regény megszerkesztése tudatfolyamszerű, az apa és - jóval kisebb terjedelemben - fia emlékezéseit közvetíti az elbeszélés titokzatos szelleme. Az apát két állandóan visszatérő pozícióban látjuk: az első részben, az ablakkal szemközt ülve, látogatóba érkező fia hátát bámulva, és ágya szélén üldögélve, vizeletét visszatartva ilyen esetekben törnek rá az emlékei. Az öregúr, az egykori MSZMP-funkcionárius emlékezése, úgy tűnik, kontrollálhatatlan, vegetatív működés. Már nem ura asszociációinak. Vizeletét részben azért tartja viszsza, mert igazolni akarja, hogy még ura a testének.

A testi működés ellenőrzöttségével áll szemben az asszociációk irányíthatatlan csapongása. De mivel magányában senki nem irányítja vagy foglalja le gondolatait, kizárólag a rettegett halálra képes gondolni, nem tud szabadulni tőle: "Az öregek halála. Kórházi meghalások, magányos, otthoni meghalások, halál öregek otthonában, elfekvőben, szeretetkórház húszágyas szobájában, téren, elmegyógyintézetben, mentőautóban, utca mentén, padon..." Gondolatai az elszenvedett fájdalmak, meg-aláztatások és az ezekből kinövő ressentiment-ja okozta bűnei körül forognak; szeretne megbocsátani, és maga is feloldozásra vár. A regény narrációja

lassú, részletező,

visszatérő-ismétlő jellegű, először csak egy-egy eseményről értesülünk, és csak a későbbiekben tudjuk meg az okát, lélektani motivációit, kicsit hasonlóan, mint a detektívregényekben. A narráció rákmenetéből válik nyilvánvalóvá, hogy az első bűn mindig visszakereshetetlen, hogy minden tettes végső soron áldozat, hogy bűn nincs is, csak szenvedés van. Végül a sebek sohasem összemérhetőek a bűnökkel, nincs értelme megtudni, ki ütött előbb, a sor folytatható ad infinitum. A történelem fordulatai csak a figyelmetlenségből származó figyelmetlenség illusztrációiként vannak belekomponálva a regénybe. Sándor édesanyját, Mamuskát azért lövik a Dunába, mert barátnője nem mer kiállni mellette, nem meri igazolni, ahogy később Sándor és felesége, Boca sem akarják észrevenni a lakásukkal szembeni ÁVH-épületben folyó kínzásokat, kivégzéseket. A hübriszek és büntetéseik nemzedékről nemzedékre megismétlődnek. Gabika azért pisilt be - ezt apja nagyon szégyelli -, mert visszatartotta vizeletét, nehogy addig, amíg WC-re megy, eltűnjenek a többiek, nehogy egyedül maradjon, apját pedig épp így látjuk most, magányosan, vizeletét visszatartva. Ugyancsak az apát feszélyezi anyósa viselkedése apósa temetésén, ugyanis anyósa be akar mászni halott férje után a sírgödörbe. Később azonban azt gondolja, hogy ha anyjának lehetett volna temetése, akkor ő is megkísérel utánamászni. Ahogy nem segített anyján barátnője, úgy ő sem segített Körmöczyné férjének és anyja letartóztatott ismerőseinek - és még számtalan eset volna idézhető. Végül a két generáció sebeit és bűneit összekapcsolja a szöveg egy álomjelenetben. Azt álmodja Sándor, hogy apja mellett ül a vonaton, aki nem vesz tudomást róla. "Édes fiam, édes, kicsi fiam, bocsáss meg nekem, bocsássunk meg egymásnak, ezt motyogta, mert hirtelen a Gábor fia is ott ült a vonatfülkében."

Néha ezek a párhuzamok kissé kimódolttá válnak, úgy érezzük, az Erinnüszek kisipari aprómunkát végeznek a regényben azzal, hogy minden bűnt felszámítanak, a legkisebbet is, és ráadásul kínos gondossággal éppen a bűn mértékének megfelelő megtorlással pepecselnek. Ez a túlzott műgond inkább az író sajátja, semmint az övék. A regényben felbukkannak egy temetőben, friss halottakként az "új próza" egyik méltatlanul elfeledett nagy elődje, Mándy Iván figurái (Zsámboki, Holmann Endre), akik közül az egyiknek Mándról jönnek föl a rokonai a temetésre. Ez a meglehetősen direkt és ironikus megidézés látványossá teszi a

Mándy és Bánáti

közötti kapcsolatot. Bánáti azonban kevésbé radikális, az ő regényében mindig lehet tudni, ki beszél, és majdnem mindig lehet tudni, hogy az, amit mond, álom-e vagy valóság. És ne felejtsük el, hogy mivel a temetésükön találkozunk a Mándy-hősökkel, ez azt jelzi, hogy Bánáti sok mindent nem kíván folytatni a Mándy-prózából. Mándy szikár stílusa teljesen eltűnik, olyannyira, hogy a könyv néhol még a roppant szentimentális recenzens számára is kissé érzelgőssé válik. A regény végén az apa bevonul egy szociális otthonba, ahol megismerkedik élete utolsó, legfontosabb szerelmével, Mártikával. "Így kellett volna élni"- gondolja, de tudja, hogy mindez csak azért lehetséges, mert immár nincs tétje, nem befolyásolják a múltban képződött és a jövőre vonatkozó elvárások. A megváltás csak így lehetséges, kilépve az időből, függetlenedve történeteinktől. Ahogy Mártika tanácsolja: "Csak semmi önmarcangolás!" Végül a halál teszi lehetővé számára az időből való teljes kilépést, utána a prológusban megismert lépcsőházban "lelt otthonra, attól fogva az lett a lakása. Többé nem törődött földi dolgokkal." És az újjászületés, a megváltás meg is adatik számára, a tavasz toposza szavatol ezért: "a korlátok peremén lecsapódó hajnali páracseppekben lelte meg minden gyönyörűség forrását, a fény törését vizsgálgatta, boldog volt, ha jött a tavasz, és langyos lett a levegő." Mindezt azonban már - a szellemek életét - csak a múltat és jövőt egyaránt ismerő szellem, az elbeszélés fentebb már említett szelleme láthatja, csak ő mondhatja el nekünk. Akkor mégis van feloldozás? Mégis figyel valaki? "Vajon lehet-e valami ott fenn? Vajon van-e simogató kéz? Van-e kéz, mely áldón fölénk borul?" Lehetséges volna, hogy - mint A kiválasztottban - megszólaljanak a kegyelem jelképeként a harangok? Ha az Elbeszélés Szelleme figyel, akkor mégis igaz lehet, hogy boldogok, akik sírnak, mert megvigasztaltatnak.

Vári György

Magvető, 2002, 286 oldal, 1890 Ft

szerző
Vári György
publikálva
2003/16. (04. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...