Zene

Ha még mindig az ancient régime alatt szerencsétlenkednénk, biztos lennék benne - bár leírni aligha lenne módom -, hogy A bűn árfolyamát Magyarországon "betiltották". Szelídebben szólva a támogatott kategóriából, ami nagy hollywoodi stúdiófilmeknek kijár (indulás kismillió kópiával, főszezonban a multiplexekben), áttolták a tűrtbe (indulás uborkaszezonban, a kölcsönzőkben). Politikai okokból, mert csak hergelné a mélyen bankellenes közhangulatot. Nem hergelné, és szerencsére már húsz éve polgári demokráciát írunk, az ilyesmi tehát elképzelhetetlen. Ha mégis ragaszkodnék a véleményemhez, akkor járnék el helyesen, pontosabban maradnék a stílben, hiszen a vizsgált mű maga is egy grandiózus összeesküvés-elmélet megzenésítése.

A hetvenes évek szürreális mozija olyan, mint a távolról sem véletlenül ugyanekkor fénykorát élő ún. szexfilm (ma talán szoftpornónak mondanánk, de szerencsére nem beszélünk róla) vagy az alkoholmentes sör - jóindulatúnak mondott (sok esetben annak is vélt), ám határozottan üzleti alapú átverés. Nem mintha a hatvanas évek szürreális mozija attól más lenne, hogy "művészek" csinálták, szemben az utánuk jövő iparosokkal. Ha például Dario Argentóba belekalkuláljuk az utóbb kétségkívül kialakult - azért csak visszafogottan tömeges - kultuszát, akkor valamiféle műbútorasztalos kerekedik ki, aki ügyel ugyan a formákra, a szépre, de mégiscsak gyárt, kevésbé alkot. Vagy éppen fordítva, oly veszettül alkot, hogy beleizzad.

A pasi Johnnie Walker-es, a nő chardonnay-s. A pasi ismer néhány klasszikus szerzőt, a nő olvasta is a műveiket. A pasi elvetélt dzsesszzongorista, öblítőreklámok zenei aláfestője, a nő írónak készül, ám jelenleg a reptéren kérdőívezik. A pasi késő hatvanas amerikai, a nő kora ötvenes angol. A pasi a nőt akarja, a nő a pasit - csoda-e, hogy nem értik meg egymást. Persze ez a megnemértés az alapja minden valamirevaló romantikus vígjátéknak, máskülönben

Tudom én, hol a helyem, ezért aztán eszembe sem jutott elmenni a Moulin Rouge nevű lokálba, hogy megnézzem a Bonnie és Clyde című revüipari műsort. Ennek a néma gentlemen's agreementnek a másik fele persze az, hogy a lokál revüipari műsora nem jön el a színházba - és akkor békében élünk egymás mellett.

Mindig lesz a művészettörténetben olyan "félig elfeledett festő", akinek az életművéről azt gondolják majd a kurátorok, galeristák, örökösök, muzeológusok, hogy vissza kell vezetni a köztudatba. A "köztudat" persze jelentheti a piacot, amely készségesen szippantja föl a másod- és harmadrangú festői hagyatékot, ha egyszer olyan kicsi, mint a miénk, és jelenti a magyar művészet történetének nyilvánosság előtt zajló, minél teljesebb rekonstrukcióját. Az érdekek a nagy monografikus kiállításokban találkoznak. Most éppen Paizs Goebel Jenő van soron, akinek ugyan 1966-ban volt utoljára nagy emlékkiállítása a Magyar Nemzeti Galériában, de ahogy monográfusa, Verba Andrea fölsorolja, munkái szinte kihagyások nélkül szerepeltek azóta is különféle kiállításokon. Paizs Goebel tehát nem igazán sorolható az "elfeledett" művész kategóriájába, és nem valószínű, hogy a magángyűjteményekből előkerült lappangó festmények jelentősen meg tudnák változtatni a róla kialakult képet. A Budapesti Történeti Múzeum kiállításának az a pragmatikus hozadéka lehet, hogy esetleg kiderül: Paizs Goebel festészete eddig sem volt érdemtelenül alul- vagy túlértékelve, hanem pontosan azt a helyet tölti be a magyar művészettörténetben, ami jár neki.

A kötet címe annyiban félrevezető lehet, hogy valamiféle pontosan körülhatárolható, jól megfogható egységes hagyomány meglétét sugallja - holott erről szó sincs, és ezt a szerkesztő Romsics Ignác bevezető tanulmánya is világossá teszi. Az európai politika fő irányait a francia forradalom óta jobb- vagy baloldaliként szokás kategorizálni, amivel semmi baj sincs, de tudnunk kell, hogy rendkívül sokszínű, állandóan változó tartalmakkal van dolgunk. A fogalmakhoz - jobboldal, baloldal - ma már értékek tucatját társítjuk, noha eredetileg pusztán azt jelölték, hogy egyetlen kérdésben (a király vétójoga) kinek mi az álláspontja a francia alkotmányozó nemzetgyűlésben. Ráadásul már ott sem volt egységes a jobb- és a baloldal; és e fragmentálódás csak erősödött az idők folyamán a pártok versengésén alapuló parlamentáris demokráciákban. (A pragmatikus angolok e téren is következetesebbek voltak, hiszen az alsóházi képviselők nem pártállásuk, hanem a választási eredményeik alapján lettek bal- vagy jobboldali képviselők: a kormánypártiak helye mindig a házelnök jobb oldalán, az ellenzékieké pedig mindig a bal oldalán van.)

"If you have a racist friend / Now is the time, now is the time / For your friendship to end" - énekelte épp 25 éve a Special AKA, Jerry Dammers zenekara az eredeti Specials szétforgácsolódása után. Fehérek, feketék, lágy reggae, kemény szavak, halk hang. Ha rasszista a barátod (a további sorok a családtagokra, szerelmekre vonatkoznak), szakítsd meg a kapcsolatot, ha nem változtatja meg a nézeteit. Amilyen egyszerű, olyan nehéz.

2000-ben érte el az első koncentrált world music dózis a Szigetet, jubileumi év hát az idei, a tizedik. Kár is védekezni, itt úgyis mindenki elkapja. Szép, hogy a nulladik napra beiktatták a Rock Against Racism rendezvényét; a körülötte zajló purparlé (lásd Nem titkolt együttállás című keretes írásunkat) igazolja: épp ideje volt. Naivitás azt képzelni, hogy a zene megoldja a problémát - hiszen a fajgyűlölet a szemünk láttára vált mindennapjaink részévé, miközben a Világzenei Nagyszínpad és a mellé települt Roma Sátor jóvoltából a Sziget fölső csücskében kimondatlanul is folyamatosan ment a Zene A Rasszizmus Ellen - de nincs ésszerű alternatíva: folytatni kell, hátha...

Való igaz, úgy tűnhet, hogy a programfelelősök nem az idei Szigetet szánták az elektronikus tánczenék (és a rokon műfajok) reprezentatív fesztiváljának (arra, ugye, ott a Balaton Sound), de azért akad érdekesség, látni- és hallanivaló idén is - becsüljük meg inkább azt, ami jutott.

Ha zenei téren anglománok vagyunk, idén több olyan találkozást is megvalósíthatunk majd a Szigeten, amelyért pár éve a fele királyságunkat is odaadtuk volna.

A Turbonegro, Norvégia büszkesége Jello Biafra szerint 98-ban "minden idők legfontosabb európai lemezét" készítette el, és ha az efféle állításokat némiképp túlzónak vélhetjük is, vitathatatlan, hogy kevés szórakoztatóbb társaságot adott a világnak a vén kontinens. Az elmúlt húsz év során a zenéjében a klasszikus rock- és punkzenék jellemzőit a legtökéletesebben vegyítő zenekar kiváló számokat írt többek között matrózokról (Sailor Man), neohippikről (Hobbit Motherfuckers), a billentyűsük pizzasütödéjéről (The Age Of Pamparius), a kövérség (Everybody Loves A Chubby Dude) és az anális szex (Rendezvous With Anus) örömeiről. A zenekar szövegíró vezére, a basszusgitáros Thomas "Happy-Tom" Seltzer (fotónkon fehér matrózruhában) korábban befektetési tanácsadóként és kabarészerzőként is dolgozott, jelenleg tévéműsort vezet. A jeles zenész, akit Oslóban értünk el telefonon, a hőségben hajlamos kiesni kicsit a szerepéből: míg általában a badarságait is a legteljesebb komolysággal adja elő, ezúttal nemegyszer belenevetgélt a kagylóba.

Az idei Szigeten metálfronton is (ahogyan az elektronikában) a kilencvenes évek lesznek terítéken: akár nagy visszatérőkről van szó, akár strapabíró túlélőkről, a húzónevek között feltűnően sok az igazán jelentőset még az előző évtizedben alkotó brigád. A múltidézés persze nem feltétlenül egyenlő a bágyadt nosztalgiázással.

Noha az 1928-ban a Virginia állambeli Lexingtonban született, az ötvenes években Bostonban és New Yorkban tanult, 1957-ben végleg Olaszországban letelepedett képzőművész egyike a kortárs legnagyobbaknak, ha jól tudom, kiállítása még soha nem volt Magyarországon. Ausztriában is most mutatkozik be, igaz, mindjárt egy retrospektív tárlattal; és ez még a Twombly-szakértőknek is kínál újdonságot, három képet a művész egyenesen ide készített, és nem egy fénykép vagy festmény akad, mely még soha nem szerepelt a nyilvánosság előtt.

Baj van, ha a regényhős rögtön a legelső oldalon egy "álmos, pimasz kifejezést" sugárzó szempárral találja szemben magát egy mexikói csehóban, de a baj, azon belül is a női baj a műfaj sajátja: James M. Cain kifejezetten az ilyenekre specializálta magát, az Európánál meg is jelent nemrégiben az életmű három bajügyi alapvetése (A postás mindig kétszer csenget, a Dupla vagy semmi és a Mildred Pierce). A Szerenád sztorija - ahogy kell, a főlúzer egyes szám első személyű előadásában - a 3 pesós férfiúi önbecsülés szintjéről rugaszkodik neki; kávéra és piskótára még csak telik ennyiből, de az álmos és pimasz tekintet tulajdonosának meghódítására aligha.