A hetvenes évek szürreális mozija olyan, mint a távolról sem véletlenül ugyanekkor fénykorát élő ún. szexfilm (ma talán szoftpornónak mondanánk, de szerencsére nem beszélünk róla) vagy az alkoholmentes sör - jóindulatúnak mondott (sok esetben annak is vélt), ám határozottan üzleti alapú átverés. Nem mintha a hatvanas évek szürreális mozija attól más lenne, hogy "művészek" csinálták, szemben az utánuk jövő iparosokkal. Ha például Dario Argentóba belekalkuláljuk az utóbb kétségkívül kialakult - azért csak visszafogottan tömeges - kultuszát, akkor valamiféle műbútorasztalos kerekedik ki, aki ügyel ugyan a formákra, a szépre, de mégiscsak gyárt, kevésbé alkot. Vagy éppen fordítva, oly veszettül alkot, hogy beleizzad.
A kultuszon nem érdemes fogást keresni, belügy az. Az sem túl érdekes, hogy mennyire szűk vagy tág, aki hozza a köteles - nem is feltétlenül argumentált - áhítatot, maradhat.
Nos, ennek a szoft szürrealizmusnak van egy mozgóképes unokaöccse, a technika fejlődése, akivel mondjuk úgy, elválaszthatatlan, ám különösen ambivalens viszonyt ápol. Egyfelől - az érzéketlen külvilág szemében - veszettül hazavágja, másfelől minden reggel-este meglocsolja a kultuszt, hogy el ne hervadjon. A Sóhajok például egy végig mélyvörösben tartott, ideig-óráig látványosnak mondható horror, amiben a vérnek olyan színe van, mint amikor a mosógépbe a fehér trikók mellé véletlenül bekerül egy cserép ciklámen. Kábé hasonló hitelességgel állnak ki a lemorzsolódó szereplőkből a különböző szúró-, vágószerszámok is. Magyarul a horror szakágban legalább akkorát fordult a világ az elmúlt harminc évben, mint a távközlésben. Ma már olyan "élethűen" filézik egymást az illetékesek vásznon, hogy felesleges luxus a hangulatot keresgélni. Argento pedig hangulatban és fecsegésben utazott. Engedjük meg, az eleganciára törekvő (lelkesen műkedvelő) fecsegésben - jól is csinálta.
Amerikai táncos leányka érkezik az iskoláiról nyilván messze földön nevezetes Freiburgba, s mindjárt zuhogó eső fogadja, kisebb-nagyobb nehézségek árán szerez egy taxit, hogy az Escher Strasséra hajtasson. A híres iskolában, illetve a lányka provizórikus lakhelyén aztán madarakat látunk a falon, ha jobbról nézzük, ha balról, akkor pedig halakat. Dario Argento már akkor rétegmozit akart csinálni, amikor még nem is volt kultusza. Ám ahhoz elég dörzsölt volt, hogy elég széles réteget pécézzen ki magának. Alkalmasint a műpártolókét.
Jelen 1977-es eredetű honi bemutatójához sajnálatosan sok rossz hír is kapcsolható. A konesszőrök egy része a neten azt emlegeti, hogy a kiadó babrált valamit a képmérettel, azt meg én is megerősíthetem, hogy a szinkron rémes (szerencsére azonban kikerülhető), a legroszszabb hír ugyanakkor mégiscsak az, hogy a Suspiria egy (2007-ig ívelő) trilógia kezdő darabja. Igen, a Három anya-trilógiáról van szó. Milyen olcsó poén is lenne, ha azt mondanám, hogy nézze az, akinek...
Forgalmazza a Best Hollywood
