Zene
Mindig lesz a művészettörténetben olyan "félig elfeledett festő", akinek az életművéről azt gondolják majd a kurátorok, galeristák, örökösök, muzeológusok, hogy vissza kell vezetni a köztudatba. A "köztudat" persze jelentheti a piacot, amely készségesen szippantja föl a másod- és harmadrangú festői hagyatékot, ha egyszer olyan kicsi, mint a miénk, és jelenti a magyar művészet történetének nyilvánosság előtt zajló, minél teljesebb rekonstrukcióját. Az érdekek a nagy monografikus kiállításokban találkoznak. Most éppen Paizs Goebel Jenő van soron, akinek ugyan 1966-ban volt utoljára nagy emlékkiállítása a Magyar Nemzeti Galériában, de ahogy monográfusa, Verba Andrea fölsorolja, munkái szinte kihagyások nélkül szerepeltek azóta is különféle kiállításokon. Paizs Goebel tehát nem igazán sorolható az "elfeledett" művész kategóriájába, és nem valószínű, hogy a magángyűjteményekből előkerült lappangó festmények jelentősen meg tudnák változtatni a róla kialakult képet. A Budapesti Történeti Múzeum kiállításának az a pragmatikus hozadéka lehet, hogy esetleg kiderül: Paizs Goebel festészete eddig sem volt érdemtelenül alul- vagy túlértékelve, hanem pontosan azt a helyet tölti be a magyar művészettörténetben, ami jár neki.
