Mindig lesz a művészettörténetben olyan "félig elfeledett festő", akinek az életművéről azt gondolják majd a kurátorok, galeristák, örökösök, muzeológusok, hogy vissza kell vezetni a köztudatba. A "köztudat" persze jelentheti a piacot, amely készségesen szippantja föl a másod- és harmadrangú festői hagyatékot, ha egyszer olyan kicsi, mint a miénk, és jelenti a magyar művészet történetének nyilvánosság előtt zajló, minél teljesebb rekonstrukcióját. Az érdekek a nagy monografikus kiállításokban találkoznak. Most éppen Paizs Goebel Jenő van soron, akinek ugyan 1966-ban volt utoljára nagy emlékkiállítása a Magyar Nemzeti Galériában, de ahogy monográfusa, Verba Andrea fölsorolja, munkái szinte kihagyások nélkül szerepeltek azóta is különféle kiállításokon. Paizs Goebel tehát nem igazán sorolható az "elfeledett" művész kategóriájába, és nem valószínű, hogy a magángyűjteményekből előkerült lappangó festmények jelentősen meg tudnák változtatni a róla kialakult képet. A Budapesti Történeti Múzeum kiállításának az a pragmatikus hozadéka lehet, hogy esetleg kiderül: Paizs Goebel festészete eddig sem volt érdemtelenül alul- vagy túlértékelve, hanem pontosan azt a helyet tölti be a magyar művészettörténetben, ami jár neki.
Az életmű lokalizációs kérdései mellett arra volna jó még választ kapni, hogy miért sikeredett olyan rövidre az 1930-35 közötti periódus, Paizs Goebel magára találásának időszaka, amelyből a legtöbb ismert mű - az Aranykor (képünkön) vagy a Rákos csendélet - származik. Erre nagyon nehéz válaszolni a monográfus ikonográfiai összehasonlító módszerével, mert nem biztos, hogy gond nélkül lineárisan párhuzamba állíthatók teljesen különböző szándékú művek pusztán az ábrázolás primer formái szerint. Nekem sose jutna eszembe Vajda Lajos Párduc és liliomát összehasonlítani Paizs Goebel egyéb párducos témájú képeivel, és nem valamiféle képzeletbeli hierarchia miatt, hanem mert olyannyira nyilvánvaló a művészi világok különbözősége. Az analógiák tehát nem biztos, hogy közelebb visznek, de az sem segít, hogy a kiállítás egyáltalán nincs tagolva, és a sűrűn beterített falakat csak a művész verssorai bontják meg, azt bizonyítva, hogy a lélek (vagy az ösztön) erősebb, mint bármely racionális igyekezet. Paizs Goebelt a lelki alkata tette azzá, aki volt, mondják, és ehhez képest kor, tradíció, csoportmunka csak általános körülmény, amely nem képes érdemben befolyásolni a végzetet.
Kétségkívül nehéz elvonatkoztatni a sok testi bajtól, amely a festő életét megnehezítette, és amelyekről a kortársak - Barcsaytól Czimra Gyuláig - sorra említést tettek. A kis Jenci skarlát következtében szinte teljesen elvesztette a hallását, bicegett és rosszul beszélt, ezért kötik imbolygó alakjához az introvertált kifejezést. Az is igaz, hogy ugyancsak ő volt, aki fantáziatörténeteivel elszórakoztatta a szentendrei művésztelep "humoros jelenetek" megkomponálására fogékony tagjait. Paizs Goebel tehát olyan, szellemes, jó humorú értelmiségi volt, aki a beteg emberek eszességével rájött arra, hogyan kell kompenzálnia a társadalmat és saját magát. Zárkózott konzervativizmusához ez az egy tényező azonban kevés vagy el is hanyagolható. Paizs Goebel életműve a Tanácsköztársaság utáni kor mind agresszívabb nacionalista kultúrpolitikájának idején keletkezett, a "békanyálas piktúra" fokozott termelődése közben, amikor ősmagyar tehetségkutatás folyt, és központilag irányított művészetet szponzoráltak Rómában. Vajon mennyire volt meghatározó ez a konzervatív közeg az 1848-ban magyarosított ősére büszke Paizs Goebel abbéli szándékában, hogy ő majd Paál László utóda lesz Barbizonban, 1924-ben? Nyilván jelentősen. Barbizon szimbolikusan a XX. századi modern művészet kezdete, de őt a komolyan gondolt tradíció vonzotta oda, és a bámulatosan őszinte kortársi érzéketlenség, amely észrevehetetlenné tette számára a progresszív tendenciákat. Azért néha kifakadt ellenük, és nagyjából 1930-ig kínlódott a barbizoni barnával. Közben Szőnyi hatására egészséges árkádiai aktokat festett, sovány, kicsit groteszk figuráját ironikus ellenpózba állítva a pompázatos aktmodellel, és önarcképek sorát, mert - mint bátyjának írja egyik levelében - saját magának legalább nem kell fizetnie. Kritikusa ekkoriban legfeljebb azt jegyezte meg (jövőbelátóan), hogy páratlan színérzéke mellől csak a kompozíciós készség hiányzik. Erre kevésbé volt szüksége a szentendrei korszakban, amikor kollégái egyházművészeti pályázatokra küldték a képeket, ő pedig a csodált vámos Rousseau és a saját fantáziájának szétbogozhatatlan együtteseként síkban tartott vadállatokkal töltötte meg a festményeit. Szentendre nem a konstruktivista arcát mutatta neki, hanem a színekre való rátalálásban segíthette, de az álnaiv trecentojelleghez szükség lehetett a római iskolás kollégák tapasztalatára is. Mindenesetre ez a néhány év jelenti majd a kiállítás után is a Paizs Goebel-i festészetet, az egyre áttetszőbb, vékonyodó figurákkal, a kései szimbolista költészet és a keresztény festészet állatszereplőivel, a türelmes vonalkázás és pöttyögetés módszerével.
Aztán amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt ez a koherens világ, és az 1944-ig tartó hátralévő időben az agyondolgozott felületek és az abbahagyhatatlan, mániás vonalrendszerek árulkodnak a visszafordíthatatlan süllyedésről.
Budapesti Történeti Múzeum - Vármúzeum, megtekinthető szeptember 23-ig