Bloc Party
2005-ben például igen sokat adtam volna azért, hogy a Nagyszínpadon láthassam Kele Okerekét és zenekarát - ez volt az az év, amikor megjelent első nagylemezük, a Silent Alarm, és nagyjából egy év alatt elfoglalták az összes nagy európai fesztivál késő esti pozícióit, a saját turnéjukon pedig egyre nagyobb és nagyobb csarnokokban koncerteztek. A nullás évtized egyik legnépszerűbb brit indie-rock zenekara masszív slágereivel még 2009-ben is fő fellépőnek számít a fontosabb rendezvényeken, a Banquet, a Helicopter, a This Modern Love vagy a Two More Years minden életrevaló európai fesztiválozó számára úgyszólván kötelező nyári ugrálós-együtténeklős program. A zenekar története eleve egy fesztiválon startolt: a nigériai származású Kele Okereke (ének-gitár) és Russell Lissack gitáros pont tíz éve találkozott a Readingen, ahol meg is alapították zenekarukat, amely 2003-ban kapta meg mai nevét (az Angliában menőnek számító háztömbbulik után). A debütalbum sikerét követően egy nagyon bizonytalan színvonalú folytatással (Weekend In The City, 2007) és egy reményteljesebb, de egyenetlen és slágermentes harmadik lemezzel (Intimacy, 2008) álltak elő. Az utóbbi két lemez érdektelensége ellenére azért még mindig megvan bennük a képesség, hogy nagyobb tömegeket táncoltassanak meg masszív és azonnal ható gitárzenével, amelynek összetevői: Matt Tong szétcsúszottnak hangzó, de óraműpontos dobjátéka, Gordon Moakes dögös basszusfutamai, Russell Lissack szürreális gitárszólói, valamint Okereke Robert Smith-t idéző énekstílusa és politikailag érzékeny, a nagyvárosi életforma elé görbe tükröt tartó szövegei. Ha fele királyságomat ma már nem is adnám érte, azért felfokozott izgalommal várom a Bloc Party első magyar koncertjét. (Nagyszínpad, augusztus 13., 19.45)
Primal Scream
A Primal Screamet a Screamadelica (1992) vagy a Vanishing Point (1997) időszakában lett volna igazán jó hazánkban látni, de persze így is fontos, várva várt esemény ez a megkésett randevú, hiszen a Bobby Gillespie vezette társaság az elmúlt 25 évben szinte minden könnyűzenei stílusban tudott maradandót alkotni.
'k azok, akik tényleg stílusújító utazásokat tettek lemezről lemezre, és szinte minden albumukon simán túllépték a saját kereteiket - olyannyira, hogy egy idő után már nem is lehetett tisztán látni, hogy voltaképp melyik is a saját területük. Volt, hogy a hatvanas évek gitárpopját élesztették újra (Sonic Flower Groove, 1987), volt, hogy a garázsrockot defibrillálták (Primal Scream, 1989), aztán megújították önmagukat a sajátos techno-dub-rock pszichedéliával (Screamadelica) vagy megkoronázták azt a dance-rock stílust, amelynek ők maguk ágyaztak meg egykor (Vanishing Point). Techno-rock keverékben is kiemelkedőt tudtak alkotni (XTRMNTR, 2000, Evil Heat, 2002), majd két éve visszatértek a rock'n'roller énükhöz (Riot City Blues, 2006), és ismét a Rolling Stones (meg a New York Dolls) nyomdokain haladva írtak egészséges, vérbő rockdalokat. Azóta maradtak a rockos vonalon, de újrahasznosították az elektronikus zenei tudásukat is, ennek masszív bizonyítéka a zenekar kilencedik sorlemeze, a tavaly megjelent Beautiful Future. A svéd Peter, Björn and John trióból ismert Björn Yttlinggel rögzített album, ha nem is kerül be a legerősebb PS-lemezek közé, azért sok szerethető pillanatot ad - az arcátlan sláger Can't Go Backet, a címadó Beautiful Future-t vagy a markánsan soulos Uptownt: ezek a Primal Scream történetének legszebb lapjaira tartoznak. És persze hosszasan lehet sorolni azokat a dalokat, amiket nagyon, de nagyon várunk ezen a (sajnos csak) kora esti koncerten: Give Out But Don't Give Up, Movin' On Up, Damaged, Star, Higher Than The Sun, Kill All Hippies, Kowalski, Swastika Eyes, Get Duffy. (Nagyszínpad, augusztus 14., 18.00)
Manic Street Preachers
Richey James Edwards a Manic Street Preachers roadjaként kezdte, majd teljes jogú taggá vált: igaz, hogy zeneileg nem tett hozzá sokat az MSP hangzásához (a korai koncerteken például sokszor teljesen lehalkított erősítőn imitálta a gitározást), de egészen 1995-ös eltűnéséig ő lett a zenekar ideológusa és rock 'n' roll ikonja. Nicky Wire basszusgitárossal együtt írta a szövegeket, James Dean Bradfield gitáros-énekes és Sean Moore dobos pedig a zenét szerezte. A borús alternatív rockkal kibélelt The Holy Bible szövegeinek már 75 százalékát ő írta. Aztán 27 évesen eltűnt egy szállodából, és többé senki nem látta. Sokan feltételezték, hogy öngyilkos lett, mások szerint új életet kezdett a világ másik felén, és bár 2008-ban hivatalosan halottá nyilvánították, a zenekar tagjai a mai napig félreteszik bevételük negyedét a részére nyitott bankszámlán.
James Dean Bradfield és két zenésztársa végül egyéves kényszerszünet után talpra tudott állni, és a több Edwards-szöveget is felhasználó 1996-os Everything Must Go meghozta az átütő sikert és elismerést (abban az évben a legjobb brit album lett - többek között). A két évre rá megjelent This Is My Truth Tell Me Yours az első Manics-album, melyen kizárólag a basszusgitáros Nicky Wire szövegei szerepelnek, és ezen hallható a legnagyobb slágerdaluk, a spanyol polgárháborúról szóló If You Tolerate This, Your Children Will Be Next. A kétezres évek elején átmeneti mélyrepülés következett a zenekar pályáján (a 2001-es Know Your Enemy elektronikus kísérlete elég gyengére sikerült), aztán három évvel később egy színvonalasabb és slágeresebb lemezzel (Lifeblood) sikerült visszatérniük a helyes útra. A zenekar két arca, James Dean Bradfield és Nicky Wire levezette feles energiáit egy-egy szólólemezzel (The Great Western, illetve I Killed The Zeitgeist), majd 2007-ben megújult erővel vettek fel egy okos és magával ragadó klasszikus rockalbumot (Send Away The Tigers), amelyen a Cardigans énekesnője, Nina Persson is feltűnt egy egészen nagyszerű duett erejéig.
Az idén tavasszal megjelent Journal For Plague Loversszel a zenekar visszatért a korai, rusztikusabb zenei világához. A zenekar ismét Edwards alakját idézi meg: Nicky Wire a gitáros hátrahagyott jegyzeteiből, mintegy harminc felhasználható versből állította össze a dalszövegeket. Sok karcos, rockos, a korai Manics-lemezek atmoszféráját árasztó dal van rajta - voltaképp a Holy Bible nyers erejéhez kanyarodtak vissza, ráadásul Steve Albini, a csiszolatlan megszólalások legjobb kezű producere volt a segítségükre. Szellemidézés ez mesterfokon. (Nagyszínpad, augusztus 15., 19.45)
Lily Allen
Nem érdemes fanyalogni azon, hogy mit keres Lily Allen a Nagyszínpadon, hiszen az első nap headliner fellépői már évek óta a könynyedebb műfajok, főként a popzene halmazából kerülnek ki. Idén sem lesz ez másként, és ha azt vesszük, hogy nála nem nagyon van aktuálisabb és "felkapottabb" mainstream énekesnő a kurrens popmezőnyben (talán Amy Winehouse, ha képes volna józanul felmenni a színpadra), akkor teljesen igazolt a még mindig csak 24 éves lány koncertje. Ráadásul Lily az idén a három legnagyobb európai fesztivál (Glastonbury, Roskilde, T in the Park) mellett csak a Hajógyári-szigetet tiszteli meg önálló fellépéssel.
Lily Rose Beatrice Allen Hammersmithben született Keith Allen színész és Alison Owen filmproducer gyermekeként. Voltaképp egyenes volt az útja a nagybetűs sztárság felé: a legjobb iskolákba járt, a család közeli jó barátja volt Joe Strummer, és nem utolsósorban a Hammersmith Apollo közelsége lehetővé tette neki, hogy gyakorlatilag az összes fontos pop-rock előadót láthassa. Sosem volt az a jólfésült diáklány, összesen 13 alkalommal váltott iskolát, többször is kirúgták alkoholfogyasztás miatt (Anglia legdrágább sulijában, a Bedalesben a Kooks mai énekesével, Luke Pritcharddal járt egy évfolyamba). Viszonylag hamar, már 17 évesen szerződést kapott, de első lemeze csak pár év múlva jelent meg. 2005 végén felrakta dalait a zenei közösségi oldalakra, és idővel annyian hallgatták meg vagy töltötték le a számokat, hogy a lemezcégnek előre kellett hoznia a tervezett megjelenést. Amikor 2006 nyarán megjelent az Alright, Still, a lemez automatikusan többmilliós eladásokat hozott. Jelzés-szinten ska-reggae zenével átitatott, cserfes popzene volt ez a bemutatkozás nettó slágerekkel (Little Things, Alfie, Smile, LND). Az idén februárban megjelent folytatás már sokkal egységesebb, öszszefogottabb és markánsabb lett hangzásilag, és azonnal ható slágerek terén sincs hiány. Lily a maga módján érettebb lett, és már képes a saját népszerűségét (The Fear) és magánéleti problémáit (22, I Could Say) is megénekelni dalaiban, ugyanakkor nem maradt adós a kikacsintással (halld az ellenállhatatlan spagettiwestern-stílusparódiát, az It's Not Fairt) és a játékos-súlyos humorral sem (a Fuck You kedves rajzfilmslágerbe ültetett obszcén röpirat George W. Bushnak). Felhőtlen, könnyed nyitónapi koncert várható széles mosollyal és együtténekléssel. (Nagyszínpad, augusztus 12., 21.30)
The Ting Tings
Ha van tizenéves lányismerősük, egészen biztosan hallották már, amint kicsit durcásan arról énekel, hogy ő bizony nem Stacy, nem is Jane, és tévesen hívják csendes lánynak. Ez bizony az a mindent vivő (egyébként a lemeziparról szóló) sláger, amelyet tavaly nyár óta szinte mindenhol lehetett hallani (That's Not My Name). A The Ting Tings bizonyos szempontból párhuzamba állítható a White Stripesszal, mert ez is egy dob-gitár felállású duó, és van White vezetéknevű tag (Katie White - ének, gitár, basszusdob) a zenekarban. De a slágerek mennyiségét és a zenei sokszínűséget tekintve már nem annyira helytálló a hasonlat: a Ting Tings jelenleg amolyan egynyári, egyslágeres szenzációnak tűnik (persze ne legyen igazam!). Az attraktív énekeslánnyal és Jules De Martino dobos-vokalistával felálló banda 2007-ben, Salfordban alakult. Az első, már említett slágerrel megspékelt bemutatkozó kislemez 2008 májusában rögtön a brit kislemezlista első helyére kúszott, a We Started Nothing című debütalbumuk pedig szintén listavezető lett a szigetországban. Van még néhány potenciális, viszont nem annyira fülbemászó slágerük (Shut Up And Let Me Go, Great DJ, Keep Your Head, Traffic Light), de azért nyugodtan bevallhatjuk magunknak, hogy igazából csak azért fogunk beállni a második nap délutánján a Nagyszínpad elé, hogy hangosan üvölthessük: nem Stacy és nem is Jane a nevünk. (Nagyszínpad, augusztus 13., 16.30)
Max•mo Park
Az ezredforduló évében alakult newcastle-i társaság az aktuális évtized fő zenei hullámát jelentő new wave/posztpunk vonulat színvonalasabb, szellemesebb zenekarai közé tartozik. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának gitárzenei hagyományait újrahasznosító együttes első két lemezével már bebizonyította, hogy nem a tucat indie-zenekarok közé tartozik. A slágerekkel telepakolt debütalbum (Certain Trigger, 2005) és a magabiztos, egyenletes folytatás (Our Earthly Pleasures, 2007) sok újdonságot ugyan nem tartalmazott, az ügyes, ötletes és könnyen megjegyezhető dalok miatt viszont megérdemelten lett népszerű. A Paul Smith énekes vezette banda idén jelentette meg harmadik lemezét, amelyet Nick Launay producerrel vettek fel (ő olyan előadókkal dolgozott együtt, mint a Talking Heads, Kate Bush, az INXS, Nick Cave és Lou Reed). A kétéves periodicitással lemezeket megjelentető Max•mo Park harmadik etapja azonban nem lett meggyőző: az összetevők ugyan a szokásosak, csak éppen a maradandó nyomokat hagyó dalok hiányoznak. Nincsenek igazán emlékezetes pillanatok, csak az érzés marad, hogy ezt már bizony hallottuk valahol - például magától a Max•mo Parktól is. Azért legalább öt számot tudunk mondani, amikért mégis érdemes elmenni a koncertre: Graffiti, Apply Some Pressure, Girls Who Play Guitars, Our Velocity, Books From Boxes. (Nagyszínpad, augusztus 16., 18.00)
Editors
Igazságtalan lenne egyszerűen csak az Interpol angol kistestvéreként elkönyvelni a birminghami zenekart, mert bár első hallásra tényleg kísértetiesen emlékeztetnek a New York-iakra (hasonló dalszerkezetek, hangzás és énekhang), figyelmesebb hallgatás után világossá válik, hogy a számos közös pont mellett akad azért jó pár különbség is. Az Editors tagjai a Staffordshire-i Egyetem zenetechnikai szakán ismerkedtek meg, az együttest 2005-ben alapították. Nagy hatással volt rájuk az Interpol, a Franz Ferdinand, a Kitchens of Distinction, a U2 és természetesen a Coldplay.
A Szerkesztők debütáló albuma a 2005-ös év egyik legjobb bemutatkozása volt: a The Back Room egységes és erős anyag sok emlékezetes pillanattal és egyszerű, az Interpol sötétebb tónusainál lágyabb gitárpop-szerzeményekkel (Lights, Blood, Munich, Fall, Bullets, All Sparks, Camera). A pontosan két évvel később megjelent, Jacknife Lee producerrel felvett második nagylemez (An End Has A Start) már érettebb mű: ezzel a lemezzel még közelebb kerültek a stadionrock-zenekari státushoz (azon az úton haladva, ahol mondjuk a Killers vagy a Coldplay neve szerepel az útjelző táblákon), de ahhoz, hogy ők legyenek a következő nagy zenekar, még le kell tenniük a sorsfordító harmadik lemezt is. Mindenesetre már így is sok erős, együtténeklős dalt tudnak felmutatni, késő délutáni fesztiválfellépéshez bőven eleget. (Nagyszínpad, augusztus 15., 16.30)
