A kötet címe annyiban félrevezető lehet, hogy valamiféle pontosan körülhatárolható, jól megfogható egységes hagyomány meglétét sugallja - holott erről szó sincs, és ezt a szerkesztő Romsics Ignác bevezető tanulmánya is világossá teszi. Az európai politika fő irányait a francia forradalom óta jobb- vagy baloldaliként szokás kategorizálni, amivel semmi baj sincs, de tudnunk kell, hogy rendkívül sokszínű, állandóan változó tartalmakkal van dolgunk. A fogalmakhoz - jobboldal, baloldal - ma már értékek tucatját társítjuk, noha eredetileg pusztán azt jelölték, hogy egyetlen kérdésben (a király vétójoga) kinek mi az álláspontja a francia alkotmányozó nemzetgyűlésben. Ráadásul már ott sem volt egységes a jobb- és a baloldal; és e fragmentálódás csak erősödött az idők folyamán a pártok versengésén alapuló parlamentáris demokráciákban. (A pragmatikus angolok e téren is következetesebbek voltak, hiszen az alsóházi képviselők nem pártállásuk, hanem a választási eredményeik alapján lettek bal- vagy jobboldali képviselők: a kormánypártiak helye mindig a házelnök jobb oldalán, az ellenzékieké pedig mindig a bal oldalán van.)
Azt, hogy adott történeti periódusban mit tekinthetünk a politikai jobboldaliságot leghívebben kifejező ismérvnek, többnyire a korszak lényegi kérdéseihez való viszonyulás határozza meg. Ezért, miközben persze a kontinentális jobboldali politikának nagy általánosságban vannak közös jegyei (mondjuk a XIX. századi jobboldali európai politika majd' mindenhol monarchista volt), a jobboldaliságnak nemcsak koronként, de régiónként vagy országonként is számos speciális megnyilvánulási formája van. Például a bonapartizmusnak nevezett jelenség szorosan véve a napóleoni hatalomgyakorlási technikát jelenti, de okkal rokonítható vele a más történeti adottságok közepette megvalósult bismarcki rendszer is.
Magyarországon ezt a fajta osztályozást először a reformországgyűlések idején használták: baloldaliaknak a liberális ellenzéket, jobboldaliaknak pedig az ancien régime híveit nevezték. A forradalom idején az eredendően is sokszínű jobboldal bővült az amúgy nem forradalomellenes mérsékelt békepártiakkal; a későbbiekben pedig mind fontosabb szemponttá vált a Bécshez és a Habsburg-ház trónfosztásához való viszony. A bukás után a Habsburg Monarchia létét az európai "súlyegyen" okán megkerülhetetlen realitásnak tekintő Deák Ferencet és körét (a leendő Felirati Pártot) nevezték mind gyakrabban jobboldalnak; később értelemszerűen az volt jobb- és baloldaliság között a választóvonal, hogy ki miként értékeli a kiegyezést.
A magyar jobboldaliság az előző századfordulóra került összhangba az európai trendekkel, amennyiben a liberális erők kifulladásával az akkor kontinentálisan is újnak számító irányzatok itthon is megjelentek. Az összefoglalóan újjobboldalinak nevezett csoportosulásokat az antiliberalizmus, szélsőséges nacionalizmus, nemritkán a biológiai alapú rasszizmus és éles kapitalizmuskritika jellemezte; az antiszemitizmus programszerűen ekkor jelent meg először politikai pártoknál a modern polgári társadalmakban, mint például Magyarországon az Istóczy Győző-féle Országos Antiszemita Pártnál.
A kötet a rendkívül tagolt és számos vonatkozásában máig föltáratlan magyar jobboldaliság bemutatásakor nem törekedhetett teljességre (már csak műfaji okokból sem, hiszen nem monográfia, hanem tanulmánygyűjtemény), ám a világos szerkesztési elveknek és az adott szakterületen már eddig is figyelemre méltó munkákat produkáló szerzők teljesítményének köszönhetően kivételesen gazdag munkával bővült a szakirodalom. Romsics Ignác említett átfogó értelmező-eligazító írását ifj. Bertényi Iván dolgozata követi a kettős Monarchia politikai irányzatairól, Tisza Istvánt helyezve a középpontba. A tárgyválasztás felettébb indokolt, hiszen a kötetcímben jelzett időszak (1900- 1948) pártpolitikai alakulásai megérthetetlenek a dualizmus politikatörténete nélkül. A bevett közhelyeket (amelyek extrém esetekben a teljes Horthy-korszakot fasiszta vagy "fasisztoid" diktatúraként írják le) helyükre tevő intézménytörténeti munkák a kormányzói jogköröket és azok változásait elemzik, illetve a velejéig antidemokratikus választási rendszert, és e rendszer fenntartásának az indokait értelmezik. A további írások kiemelkedő személyiségekre és a különböző jobboldali irányzatokra koncentrálnak: Gömbös Gyuláról, Szálasi Ferencről vagy Imrédy Béláról éppúgy tartalmaz a kötet tanulmányokat, mint Bethlen Istvánról, Teleki Pálról vagy Mindszenty Józsefről. (Az érdeklődő közönség alighanem a Bethlen és Teleki eszmetörténeti portréját megrajzoló Ablonczy Balázs-munkát tartja majd az összeállítás legizgalmasabb darabjának.) A politikai jobboldal nagy alapossággal elemzett sokszínűsége mellett Romsics Gergely a nem kevésbé változatos szemléletű (és szakmai színvonalú) jobboldali történetpolitikai gondolkodás alakjainak (Szekfű Gyulától Málnási Ödönig) a nézeteit vizsgálja. A két világháború közötti magyar politika mindent determináló ügyéhez, a területi revízióhoz kapcsolódó különféle koncepciókat a téma elismert kutatója, Zeidler Miklós prezentálja.
Egységes magyar jobboldali politikai hagyomány nincs tehát - hagyományok vannak, és választás kérdése, hogy a magukat jobboldalinak valló politikai csoportosulások ezek közül melyikhez nyúlnak. Az, hogy az utóbbi évek historizáló politikai vitái Bárdossy László, Teleki Pál, a turul vagy az árpádsávos zászló megítéléséről szóltak (és ahogyan szóltak), mindenekelőtt e hagyományok nem ismerésének és megemésztetlenségének, valamint az ezekből fakadó teljes szellemi zűrzavarnak a jelei voltak. Amiken, félő, jó ideig a mostanihoz hasonló remek történeti művek sem segítenek.
Osiris, 2009, 576 oldal, 3980 Ft
