Immár harmadik évfolyamának hajrájánál tart a TV 2 "tehetségkutató" show-műsora; az érdeklődés, a kitüntető közfigyelem változatlannak mondható, ugyanúgy odavagyunk érte, mint az elején - márpedig ilyesmire alig akadt példa a kereskedelmi televíziózás mérsékelten változatos hazai történetében.
E közfigyelemre lapunk is folyamatosan igyekezett tekintettel lenni, címlapra kerültek a műsor éppen aktuális hősei, legutóbb - már csak bűnös előélete, Narancs-beli múltja miatt is - megszólaltattunk egy zsűritagot. Bakács Tibor Settenkedő mondott interjújában ("Látszik, hogy szőrös a fülem" - 2005. november 24.) elsztorizza, hogy különösebb fennakadások nélküli szereplésének volt egy kudarcos mozzanata. "Volt a Megasztár gálájára egy ötletem. Szerettem volna kenyér lenni. Belebújnék egy nagy veknibe, a kezem és a lábam szabadon, mondtam volna egy szép cipóbeszédet, majd beszánkáztam volna a tömegbe, hogy szétszedjenek vagy ilyesmi. Itt Bakács Tibor teljes őrlésű kenyér beszél. Mindenki röhögne, és mindenki szeretné a dolgot. De valahogy a profittól elvesztik a humorérzéküket is." Talán azért nem sikerült e kétségkívül ígéretes gesztus, mert anno nem jött még el az ideje. Amit eddig a harmadik folyamból volt módunk megtapasztalni, legalábbis ezt látszik alátámasztaniÉ Alighanem csak mára történt meg a "teljes kiőrlés", végre is kihoztak mindent a dologból, amit csak lehetett. E benyomásunk a jelenleg adott szituációban legalább annyira örömteli, mint elszomorító. Magyarul: befogadói szempontból jó is, rossz isÉ Van, ami a könyökünkön jön ki, van, ami túlragyog minden eddigi csillogást.
Karaoke
Ami a széles körű figyelem hozadékaként az eddigi futamok után - az emlegetett műsorsikeren túl - maradt, az korántsem egyértelmű. Egyfelől megállapítható, hogy a valamikor legkézenfekvőbbnek látszó, s gyakran fel is hozott veszély, miszerint a show egyszer használatos, eldobható sztárokat produkálna, nem vagy csak kis részben igazolódott be. Minek hatására (és első megközelítésben) megnyugtathatjuk magunkat, az igazi tehetség igenis tud élni a kivételesen kínálkozó alkalommal, és megfutja a maga formájátÉ A tévészéria sikeresebb szereplői a szórakoztatóipar televízión túli világában is a felszínen maradtak, többük a dobozból egyenesen a lemezeladási statisztikák élére távozott. Boncolgathatnánk éppenséggel az ebbéli arányokat, de felesleges, hisz nagyjából két tucat érintettről van szó, senki nem gondolhatta, hogy mindőjük a topon köt ki. De például a győztesek további pályája irigylésre méltó popkarriernek mondható - persze az első döntő óta is mindössze csak két év telt el, állócsillagokról nyilván korai lenne beszélni. Ugyanakkor láthatóan többről van szó, mint televíziós utógondozásról, hisz az érdeklődés fenntartását célzó posztmegasztárbulik természetesen a még futó sorozat iránti figyelem fenntartását célozzák, s nem annyira a szereplők pályájának karbantartását, noha a két cél számos ponton azért találkozik. Nyilván, mondjuk, egy Alanis Morissette-koncert közönsége a Művészetek Palotájában nem az a záptojással hajigálózós fajta, ám aligha elképzelhető, hogy pusztán egy televíziós műsor iránti nosztalgiából tapsolnák meg az egy szál gitárral saját dalait előadó "bemelegítő" énekest. És Schmidt Vera "csak" az egyik döntő egyik helyezettje voltÉ A győztesek, Caramel vagy Tóth Vera lemezeladási adatai közismertek. Melyekhez éppenséggel a "másfelől" is kapcsolódik. Számos zenészinterjúban futhatni bele olyas panaszba, hogy tudniillik karaokesztárok dáridójának a korát éljük, jönnek a semmiből, nyomja őket a tévé, senkit nem érdekel ma már a befektetett, esetenként évtizedes meló, anyagi áldozathozatalÉ Ja, persze, verseny van, ám azt mégsem mondhatjuk, hogy ennek az oldalnak ne lennének érveiÉ
"Dráma"
Érvei, amit hajlamosak sokan készpénznek tekinteni, s nem is csak a közönségből. E logikai rendszer egészen a jelenkori résztvevőkig hat, bár feltétlenül egy olyan, komplett mechanizmus elemeként, amit a műsortípus óhatatlanul is, a feltételezett legjobb szándékok ellenére is alapjáraton termel ki. Voltaképpen ennek számlájára írhatók az emlegetett egyszerhasználatossággal kapcsolatos aggodalmak is. Elég szívszorító volt nézni például legutóbb Varga István kiesését. Az abszolút népi hős méltatlan búcsújához volt szerencsénk, mely olyanra sikerült, ami nem hagyott időt annak a nézői szórakozásnak sem, hogy most akkor jogos volt-e a búcsú vagy sem. "Szerettem a villamosvezetést is, de erre a közegre vágytam gyerekkorom óta, és azért is sírtam el magam, mert most ennek a jónak vége lett. Nem tudom, hogy mi vár rám, és félek a jövőtőlÉ" Álmokat ígérni bizony veszélyes dolog, pedig ez - meglehet: ez lett - a Megasztár legnagyobb tudománya, ennek köszönheti nézettségét éppúgy, mint a szereplőit. Pontosan azzal kecsegtet, amire a más utakon feltörekvő konkurencia panaszkodikÉ az egyszeri, legyen akármilyen komoly, de mégiscsak egyszeri, és ilyenformán könnyűnek mondható sikerrel, amit immár - akár a mondott példák által igazoltan - leheletnyi aránytévesztéssel tartósnak képzelhet az, aki nagyon annak szeretné. Hogy a megvalósulni látszó álom örökké tart, hogy Tilla vagy a "Pici bácsi" tényleg a barátom, hogy tényleg közéjük tartozom, a média világának kiválasztottja vagyok. Nem. És kész. Pontosabban igen, a kiválasztottja, de másra - egyelőre. És ezt az egyelőrét biztos nehéz kivárni, hisz az álom ígérete a legtöbb esetben azonnali beválthatóságot feltételez. Ám a tévéműsor logikája épp az ilyen ártatlan "félreértésekre" épül, az ilyesmi jelenti a képernyőn a "drámát", ami ugyanolyan dráma, mint az adott médium által bármi: ál. Valakinek egészen rossz, s e rossz kívülről kockázatvállalás nélkül átélhető. Nincs okunk kételkedni a Vargát sajnálók érzéseinek komolyságában, magunk is így vagyunk ezzel, de semmiféle rizikóról nem beszélhetünk, így igazi drámáról sem. Nem mintha jobban hihetnénk annak, aki az ilyenkor bevált fordulatot választja: "ez csak játék". Aha, nekünk, nézőknek egyedül.
Pepitában
Mert mindenki másnak nem az. A döntő többségnek megélhetés. S ezen része fárad(t) ki törvényszerűen a produkciónak. Egy rossz szavunk nem lehet például a zsűrire vagy a műsorvezetőkre, de a bőrükből aligha bújhatnak ki, amiért akár unhatjuk is őket. De ez is csak egy lehetőség. A műsor ilyen szempontból még szerencsésnek is mondható, hisz perdöntő pontján változott, új az éceszgéber; a Pierrot helyére lépő Novák Péter elég feltőnően más minőség, a dalválasztás, egy-egy forduló összképe így határozottan poénra élezettebb, harsányabb, "jópofább" lett, ez kinek tetszik, kinek nem, mindenesetre egyfajta megújulás. (Bár a Hungária és a Boney M. mondjuk a legnagyobb jóindulattal is csak korszakos jelentőségűnek tekinthető.)
A legnagyobb szerencse mindemellett (a műsor készítőinek és nézőinek egyaránt) s a legkomolyabb megújulás persze a még mindig kimeríthetetlennek látszó felhozatal. Mi sem tudunk nagyon mást mondani, mint akik ebben érdekeltek: itt a legjobb mezőny. Ez persze valószínűleg minden alkalommal igaz, de az is biztos, hogy Rúzsa Magdolnát még egyet aligha hord hátán a Föld.
