Ha Philip K. Dick a cyberpunk Jézusa, akkor William Gibson minimum Szent Pál. Mielőtt utóbbi rajongótábora megkövezne, ez korántsem rangsor akarna lenni. Ahogy napjaink kereszténységének valósága sokkal jobban levezethető a páli fordulatból, mint a krisztusi genezisből, hasonló a szitu a posztmodern sci-fi eme műfajában is. A keleti szektából világvallás, a futurista mélyfilozófiából popcornbölcselet, konzumer proletkult lett az ihletett örökösök által. A tömegesedő digitális írásbeliség hajnalán papírra vetett, most egy kötetben a hazai könyvpiacra dobott művek bizonyos értelemben a marxi alap-felépítmény esztétika hathatós cáfolatai. Az ember-gép szimbiózis (napjainkra már nem is annyira utópikus) világában játszódó történetek alkotója elektronikus analfabétához méltón, egy özönvíz előtti Remington írógépen pötyögte le a kéziratot. De aki nem ennek tudatában veszi kezébe a vaskos könyvfüzért, bizton vélheti: a szerző programozóguru, vagy legalábbis komputerszakértő, olyan hanyag eleganciával ontja a napjaink "műszaki latinjává" vált zsargont. Gibson elementáris hatását a tömegmédia nyelvére mi sem bizonyítja jobban, mint könyve, az alapot újraépítő felépítmény. Az ott szereplő kifejezések jó részét nem számítógépes lapokból vette, hanem ő találta ki. Ám időközben a világhálós terminológia részévé váltak.
A 80-as évek derekán született, időközben kultikus ikonná vált Neurománc-trilógia színtere a nukleáris háború romjain élő civilizáció. Azon belül sivár, neonfényben fuldokló megalopolisok. Hősei nem morális lények, hanem a város érdes részén tengődő, a hagyományos értékrendből kivetkőzött, az újba beilleszkedni nem tudó számkivetettek. Szubkulturális törzsi nyelvet beszélő koravén tinizombik. Mutáns romnövények között drogfüggő, hálózatba kapcsolt szociopaták tenyésznek. Ahogy Gibson egyik netes biográfusa írja: "A Neurománc megváltoztatta a sci-fi addigi arculatát. A csillogó űrbázisokról a mocskos nagyvárosokba helyezte a sztorit, az ember hatalmas ereje helyett a gépek hatalmas erejéről és az emberek gyengeségéről, értéktelenségéről beszélt." A fenti megállapítás érvényét tapasztalhatjuk, ha könyveibe lapozva fejest ugrunk a Mátrix típusú filmeket előlegező univerzumba. De hogy már valami rosszat is írjunk, a feszültségteremtő cselekményszövés nem tartozik a mester erősségei közé. Mondhatni, a kibernetikus hallucinációkon alapuló világegyetem felhúzása olyan gigászi erőfeszí-tés volt, hogy ütős, csavaros történet már nem jött vele.
A zseniálisan megkreált háttérkulissza előtt zajló történések zavarosak. A főhősök távoli, láthatatlan megbízók közkatonáiként harcolnak a szimulált világ labirintusában. Case, a leselej-tezett szoftverkalóz azért szállhat be újra az iparba, mert egy ismeretlen ügyfél helyrehozza agyának kiégetett, becsatlakozásra alkalmatlanná tett idegvégződéseit. Marly, a műkincsben utazó lány a virtuális halhatatlanságra pályázó nábobot szolgálva keresi a Dobozkészítőt. A matuzsálem Virek egy létfenntartó kád foglya Stockholm lepukkant ipari negyedében. Vén mágnásunk "féletben" van, akár Dick Ubikjában Joe Chip. A történetvezetést állandóan lekörözi a fiktív korrajz. Amúgy ha a szálak kuszasága csak blöff, akkor zseniális. Úgy a könyv első részének harmadánál az értetlenséget szorongás váltja. Ha az volt az írói cél, hogy - Terry Gilliam szavaival - elkallódjunk "a modern világ vég nélkül sokasodó valóságaiban", akkor sikerült. Kritikus létünkre gyötrő érzés, hogy feszengő outsiderek maradunk, hiába szív magába a betűrengeteg. Ám
a legelszántabb Gibson-fanok
se érezhetik magukat biztonságban. Ha minden, amit biológiai szenzoraink közvetítenek, illúzió, akkor a kezünkben tartott regény sem az igazságról, hanem annak hiányáról szól.
Szerzőnk regényeinek - játszódjanak bár az elképzelt múltban (akár a steampunk Gépezet), a nonfiction jelenben (mint A Trendvadász) vagy a kivetülő jövőben (lásd a tárgyalt könyv-triászt) - visszatérő motívuma az ökológiai lidércnyomásként ránk terülő szmog vagy a romos kültelki táj. De sebaj, a Neurománc-világ élethű "szimstim" mozijában a valóságszűrő kiszerkeszti a bűzt. A realitásfilternek köszönhetően a nők a pszeudolétben nem menstruálnak. Nehéz eldönteni, hogy a könyvbeli emberek fölé növő láthatatlan komputerlények szimbióták vagy paraziták. Az író nem teszi ezt meg helyettünk. A közeljövő társadalma hiperkapitalista falanszter, amit a glóbuszt behálózó zaibacuk uralnak. Az óriásvállalatok alkalmazottai termeszlétre ítéltetnek. Szöveteikbe enzimadagoló pumpákat ültetnek, melyekkel függőséget idéznek elő. A nem eléggé lojális dolgozó büntetése az elvonási tünet okozta kín. A békésen legelésző robotbirkák, az önmagukat tulajdonló intelligens gépek képei láttán már egy Dick-epigon benyomása rémlik fel előttünk. De Gibson "antiglobalista" felfogása ezt szétoszlatja. Szimbolikus jelentősége van, hogy a hetvenes években mindkét író Kanadába emigrált, ám Dick visszatért, Gibson - nem. "A paranoiás mindig minden tényt ismer" - írta Gibson ifjúkori példaképe, William S. Burroughs. A "vallásalapító" paranoiája univerzális lévén Dick legalább annyira (ha nem jobban) rettegett a totalitárius és fundamentalista rezsimek manipulációjától, mint saját kormányáétól. Az apostol Gibson példája bizonyítja: ha üldözési mánia, legyen kövér. Ha mindenkitől félünk, az jobb, mint ha csak bizonyos személyektől. Ha fóbiánk meghatározott tárgyra összpontosul, a szelektív bizalmatlanság más irányba kritikátlan elfogadáshoz vezet.
Gibson félelmének a tárgya a CIA-Pentagon-multik háromszög (és távol-keleti változata, a jakuza-zaibacu tengely). Az első kötetben szereplő, a Kongresszus elé citált Willis Corto ezredesben nem nehéz felismerni Oliver Northot, az Irangate kulcsfiguráját. A dolog azért kísérteties, mert 1984-ben, a Neurománc írásakor Gibson aligha tudhatott az ügyről. Amennyiben bizonyítottan hamis asszociáció, akkor se tudja az írástudó elkerülni, hogy ne erre gondoljon. Bár a cyberpunk Dick köpönyegéből bújt elő (mások úgy vélik, nélküle létre se jött volna), talán Gibson tudott - ha a sikert vesszük alapul - legmesszebbre ugrani a köpenyzsebből. Hogy a világhálós tolvajnyelvnél maradjunk: nyilván megpróbálta Dick írásvédett stílusát feltörni, de nem ment neki. Jobban járt, mert így kénytelen volt a fiatal generációk nyelvén beszélő, saját világot konstruálni. Az ő univerzuma azonban könnyen másolható, éppen az unikális belvilág hangjának dicki kivezetése helyébe lépő irodalmi eszköz, a kulturális génekből építkező nemzedéki szóhasználat miatt. Ennek dacára az írásaiból "direktben" filmre írt adaptációk - a Johnny Mnemonic és a New Rose Hotel - csúfosan megbuktak, míg a csak részben gibsoni ízeken alapuló Mátrix kevert popikonok mixtúrájaként óriási kasszasiker lett. "Tinizombi" hőseinek talán mégis túl intellektuális.
Fordította: Ajkay Örkény (Neurománc, Számláló nullára); Kornya Zsolt (Mona Lisa Overdrive) Szukits Könyvkiadó, 2005, 642 oldal, 4800 Ft
