"Tiszteletadás a Nemzeti Múzeumnál": felfénylenek a lépcsőfokok, az előtérben négy fiatal - az esemény négy mellékszereplője - várakozik az eléjük helyezett koszorúk mögött. Ünneplő nadrág és alj, fehér ing, nyakkendő - hogyha a kép színes volna, KISZ-vörösnek látnánk alighanem. Zavartak inkább, mintsem izgatottak, öröm semmiképp sem olvasható ki kényszeredetten laza testtartásukból. Március 15. van minden bizonnyal, békés tavaszi csend. Szomorkás magányukat a háttér komor oszlopainak szürkeségébe mosódó ünnepi szónokkal osztják meg: hiába látjuk előtte a mikrofont, kezében a papírt, a szavai tompán belevesznek a gyengécske napsütésbe. Mivel azonban ebben az országban élünk, belelátjuk az 1965-ben készült kép csendjébe a másik oldalt, azt is, amit nem mutat: a fegyelmezett tömeget a kivezényelt diákokkal, néhány spontán csatlakozóval, az odébb terelt gyanús elemekkel és a civil ruhájuk ellenére is biztonsággal fölismerhető, minden bizonnyal nagy számban jelen lévő biztonságiakkal, akik megkönnyebbülten jelenthetik majd hamarosan: rendbontás nem történt. Túlélte a rendszer ezt az ünnepnapot is. És a látványt ez teszi végtelenül szomorúvá: mindaz, ami nem látható, amit viszont tudunk. Az ünnepélyes hazugság bús üressége felől néz-ve még a háttérből behajló kopár faágak is mintha a remény nélküli mozdulatlanság tényére figyelmeztetnének, ahogy bezárják a képet.
Hogy a jó fotónak (mint minden jónak) mögöttese van, az közhely, de jólesik újból és újból megörülni neki. És a jólesésre bőven van mód ezen a kiállításon. Belép az ember az első terembe, és néhány kép után aggódni kezd, előresiet és előrekukkant, vajon elég sok van-e még, nehogy idő előtt az egészen túlszaladjon. Izgulni szerencsére nem kell, válogatni is lehet kedvtelve, a külföldön készült fotóriporteri munkákat szemlélhetjük könnyítetten is. (Vietnamban, az amerikai kivonulás évében, a moszkvai Vörös téren, Japánban, a havannai Világifjúsági Találkozón - mit össze nem lelkesedett az efféle eseményekért a jobbféle emberek közül is nem egy: na ja, a szoctáboron kívüli résztvevők valódi lelkesedése hitelesítette az álságot.) Nem mintha ezeknek a képeknek az ereje kétséges volna, de ha már az elmélyültség, a mély tapasztalás érzése egyszer előtört, jó benneragadni a közeliben-hazaiban.
Aztán meg az albumot lapozom, az élmények összefolynak. Van, ami innen hiányzik, pedig a kiállításon még megvolt (és alighanem benne van a másik kötetben, a korábban kiadott Emberek címűben - Városháza Kiadó, 2005), kalauzos, jegeses, szenesemberes, van, ami meg itt tűnik fel, a hógolyózók például.
"Hócsata", ez a címe, és ez rendben is van, de még inkább rendben volna, ha - az albumban legalább - szerepelne a helyszín, a helyzet pontosabb megjelölése is, hiszen amit látunk, az ebbe ágyazódik bele, ebből nyeri többértelműségét vagy éppen a humorát. A két szembeforduló kép közül az elsőn egy meglett kucsmás férfi fickósan rosszalkodó tekintettel hajítja el éppen a hógolyót, másik kezében már ott a következő, kiskabátján meg a kapott találatok fehérlő nyoma. A másikon meg fogatlan kacagású néni tárja a kezét várakozva-védekezve, esetlen boldogságban a ritka örömtől, nem is sejtve, hogy hátul kötött fejkendője félrecsúszott, még egy mozdulat és a földre esik, lesz majd nagy restellkedés, kuncogás. Időbe telik, mire feltűnik a környezet is: itt mintha új iskola, ott emeletes kockaház, lakótelepfélén volnánk tehát, a két idős ember meg idegen itt, idegen mindig, kivéve ebben a pillanat-ban, amikor ki tudja, hol, gyerek-kori nagy havazások homályos emlékvilágában ébredtek föl váratlanul és feledve mindent. Ezt, mindezt egyszerre kellett észrevenni vagy megérezni legalább, ez volt a fotóriporteri feladat. Hibátlanul, nagyszerűen teljesítve.
Vannak aztán a "szép" képek, a ritmusosak vagy sejtelmesek, a mindennapi dolgok költőiségének, mondhatni, kötelező kűrjei. Aztán portrék, elmélyültek, néha árnyalatnyit mulatságosak, ahogy az előrehajló, vízbe lépő aktszobor már-már a szobrász feje tetején támaszkodik meg, mielőtt elbillenne. Balettjelenetek, ezeknek is az esetlenségek adják az ízt, színfalak mögötti meztelen testek fáradtsága, elengedettsége, mindebben meg az őszinte, póztalan ottlét, ami az ernyedt várakozást valami nemesen tiszta emelkedettséggel vonja be. Helyzetek, alkalmak, ahová a fotóriportert kiküldik, ahol tolakszik, pozíciót keres. Aztán a dísztribün előkelőségeinek a képe az újságban jelenik meg, ha az aktuális cenzúra engedi, a dísztribün előtt egyforma uszkárt sétáltató két férfié meg az életmű része lesz.
Ezek a fotók mutatják meg igazán, hogy mit tud Friedmann Endre. Tanyasi iskolások elfogódottsága, fiatal szövőnők fojtott virgonckodása, szerelmesek egymásba mélyedő elszótlanodása. Utasok elcsigázottan vagy mulatozásba feledkezve, miként a falusi esküvő hellyel-közzel még népviseletes vendégserege, ahogy emelkedik a dévaj hangulat. Pillanatok, helyzetek: nemrég még mindennaposak voltak, de úgy, olyan gesztusokkal és tekintetekkel többé már nem lehetségesek. A múlt, ahogy mégis- csak kiemelkedik önnön tényszerűségének, mindegy, milyen összefüggéseinek felszíni formái közül. Ami belőle megmarad: a saját törékeny egyszeriségünk.
Mai Manó Ház, Bp. VI., Nagymező u. 20. Nyitva március 19-ig. Az azonos című albumot a Folpress Kiadó adta ki, ára: 6900 Ft
