*
A Holokauszt Emlékközpont 2006. február 21-én megnyílt ki-állítása - szerintem - nincs tisztában a holokauszt fogalmának jelentésével. Az eseménytörténetet megmutatja, a többit nem.
A kiállításon ezt írják: "A holokauszt egyediségét nem az áldozatok száma adja: még soha nem fordult elő 1941 előtt az emberiség történelmében, hogy egy állam vezetői egy nép, nemzetiség vagy vallási csoport valamennyi tagját meg akarták volna ölni."
Ez a definíció még az eseménytörténeti szinthez képest is csonka. A totális kiirtási intenció igaz, de éppen hogy nemcsak a vezetőkre volt jellemző, hanem az adott állam egészének összehangolt működésére. Az egyediség része az együttműködő üzemszerűség. S persze az is, hogy a népirtás szert tett az iparszerűségre. Az áldozat útját a kijelöléstől a megsemmisítésig megtervezték, és gondoskodtak a hullák "utóhasznosítási" lehetőségéről is (zsiradékból szappan, bőrből lámpa-ernyő, aranyfogból pénzügyi alap képzése). Az üzemszerűség és az iparszerűség az egyediséget a modernitás részévé tette. Többek között ezért sem mérhető a holokauszt az 1941 előtti, példának okáért vett török, észak-amerikai, francia és az 1941 utáni kambodzsai, ruandai vagy éppen boszniai népirtáshoz. Meg persze azért sem, mert a holokauszt mindezekhez képest - éppen egyedi jellege miatt - a modernitással párosult Gonosz szimbolikus ki-fejeződésévé vált.
*
A holokauszt mint a modernitás Gonosza sajátos egységet alkot. Egyszerre racionális és irracionális. Racionális, hiszen minden üzemszerű és iparszerű folyamat - tervezettsége és totális szándéka okán is - az. Irracionális, mert irracionális volt az eszmei kiindulópontja. Az ördögösített ellenségkép fenntartása, a fajgyűlölet végletekig fokozása csak emocionálisan volt lehetséges. A holokauszthoz vezető út és maga a holokauszt ezt az irracionális világot racionalizálta, gazdaságossági számítás tárgyává téve az egységnyi idő alatt megölhető emberek számának a növelését, a gyilkosság ökonomizálását. Az irracionalitás ra-cionalitássá vált, és ily módon eredményében visszajutott saját kiindulópontjához, újból irracionálissá lett. A holokausztnak, a modernitás Gonoszának ez az egyik sajátszerű kettőssége.
Az eseménytörténeti folyamat azonban csak racionális. Pedig mind a kiindulópont, mind az eredmény tekintetében ott a teljes és tökéletes irracionalitás. Pontosan az, ami a modernitás veszélyét, legördögibb oldalát jelenti. Ennek a koncepcionális elemnek, érzékelésének és érzékeltetésének nyoma sincs a kiállításon. Nem érzem, nem érezhetem azt, ami miatt félnem illene a modernitás eme nagy paradoxonától, a modernitás igazi démonától.
Mindezek helyett jórészt kronologikus, tematikus struktúrába rendezett képet kapok. A folyamat nem a gyűlölet logikájából következik, hanem a gyűlöletnek esélyt adó közpolitikai változásokból. A közpolitikai változások menete pedig racionalizált, önmagán kívül semmit sem magyarázó koncepció. Nem a holokauszt eltérő tartalmi rétegeit mutatja, hanem csak azt, ami tényleges történés. Ez a fajta koncepció azonban szervetlenné és elemezhetetlenné teszi a cigányok beemelését. A jogfosztó törvények nem cigánytörvények, hanem zsidótörvények; a tulajdontól, vagyontól való megfosztás nem a cigányokra, hanem a zsidókra vonatkozik. Az állami megsemmisítő akarat elsődleges célpontja nem a cigányság, hanem a zsidóság. A zsidóság kifosztása, gettósítása, deportálása, megsemmisítése rendszert alkot; szervezett és következetes. A cigányok esetében mindez sporadikus, esetleges. Egy eseménytörténeti, a holokauszt fogalmát éppen ezért konceptuálisan csak csonkán értő koncepcióban a cigányok helye nehezen értelmezhető. Az értelmezhetőséghez a modernitás Gonoszának bemutatása, felmuta-tása, érzékeltetése kellene. Pont az, ami innen hiányzik.
Ha a holokausztot csak eseménytörténetként fogják fel, akkor van kezdete és vége. A kezdet döntés kérdése, a vég adott. Ak-kor ér véget, amikor a táborok fel-szabadulnak, s a tettesek elnyerik büntetésüket. A kiállítás is így ér véget. Megmutatják, hogy a bűnösöket akasztják, s jelzik az elpusztítottak hiányát. S aztán van egy hely, ahol lehet meditálni.
Pedig a holokausztnak spirituális értelemben nincs vége. Nincs vége, hiszen manapság is állandó kiállítást szentelnek neki. Nincs vége, mert az élők számára fontos az emléke.
De miért fontos az emlékezés? Nem csak a halottak miatt. Az emlékezés leginkább azért fontos, mert a Gonosz felejthetetlen. Azért fontos, mert a Gonosz nem rajtunk kívül álló, hanem énünk része. A feltámadás joga őt is megilleti.
Ezért nincs vége a holokausztnak. Csak a történetnek.
De én ezt a kiállításon nem érzem, nem látom, mert a holokauszt fogalmát történeti korlátozottságában értelmezték.
S ha nem érzem és látom, akkor nincs min meditálni.
A holokauszt lelki, morális, személyes élménnyé váló utótörténete legalább annyira fontos, mint az eredeti, a tényleges történet. Az eredeti a halottaké, az utótörténet az élőké. De mitől válhat az élők történetévé, élményévé?
Csak a személyességen, csak a katarzison keresztül.
A tudás még nem élmény, a tények ismerete még nem katarzis.
A tudáshoz elég az ismeretterjesztő könyv. Az élményhez kell a látvány, az esztétikum is.
Ha a kiállítás csak tudás, akkor nem azt adja, amire való. Akkor nem érdemes rá 400 milliót el-költeni.
Ez a kiállítás a holokausztról való tudásunk - nem is teljes, nem is hibátlan - prezentációja. Nem adja meg sem a személyesség, sem a katarzis élményét. Látványnyá rendezett könyv. Azért is ilyen, mert létrehozói pont azt nem értik, ami a holokausztnak lényeget és spiritualitást ad.
*
A holokauszt és a hozzá vezető út történet. Események láncolata.
A holokauszt és a hozzá veze-tő út szakralitás. A holokauszt a zsidó-antik-keresztény kultúrkör összes létező értékének és normájának megszegéséről szól. Éppen ezért maga a Bűn, a Gonosz, illetve annak szimbóluma. A Gonosz tagadása pedig szentség - a kultúrkör egyik megkérdőjelezhetetlen pontja.
A holokauszt és a hozzá vezető út spiritualitás. A Gonosz tagadása erkölcsi kötelesség. A Gonosz tagadása nem más, mint a Jó igazolása. A Gonosz nevének bármely alakvariánsa a Bűn szimbolikus nyelve. Auschwitz = bűn. Gázkamra = bűn. A eseménytörténet egyes elemei szimbolikus tartalomra tettek-tesznek szert. A tényleges történet szimbolikus, szakrális és spirituális történetté vált. Főként azért, mert a Bűn ugyanannak a kultúrkörnek a terméke, mint a Bűn tagadása. Saját énünk két arca.
*
A kiállítás sokáig készült. A létrehozók sokáig őrizték a titkot. Senkinek sem árulták el, hogy mit akarnak, s azt sem, hogy hogyan akarják a mit.
S most itt van a hitük szerint vett holokausztreprezentáció. Egydimenziójú, ismeretterjesztő, s ebben a minőségben itt-ott kis javításra szoruló, amúgy derék iparosmunka. Hiányzik mögüle a holokausztfogalom egészét átfogó konceptualitás, hiányzik belőle az érzékenység.
Sajnálom.
